Ajjúbidák

Ajjúbida Birodalom
Dewleta Eyûbiyan 1168 – 1371
A birodalom 1193-ban, Szaladin szultán halálakor
Általános adatok
Fővárosa	Kairó
Terület	2,7 millió km²
Népesség	kb. 7,2 millió fő
Hivatalos nyelvek	arab, kurd [1][2]
Vallás	szunnita iszlám
Pénznem	dinár
Kormányzat
Államforma	monarchia
Államfő	szultán
Elődállam Utódállam ←   → ←
A Wikimédia Commons tartalmaz Ajjúbida Birodalom témájú médiaállományokat.

Az Ajjúbidák (Kurd nyelven: دەوڵەتی ئەییووبی Dewleta Eyûbiyan; Arab nyelven:: الأيوبيون al-ʾAyyūbiyyūn), vagy Ajjúbida-dinasztia (államuk neve: Ajjúbida Birodalom, Ajjúbida Szultanátus) kurd származású dinasztia, akik először mint a Zangidák katonai vezető rétege szereztek ismertséget Szíriában a 12. században. 1168-ban jutottak hatalomra Egyiptomban, és hamarosan kiterjesztették hatalmukat a Hidzsázra, Jemenre, a Levantére, Tripolitániára és több észak-mezopotámiai régióra. A 13. század válságai közepette elvesztette vezető szerepét, bár két kisebb fejedelemség még a 14. században is fennmaradt (Hama 1341-ig). A dinasztia bukása után még a mamlúkok mellett is feltűntek a család tagjai a 15. században (Ḥeṣn Kajfa 1462-ig).

A dinasztia alapítója és legismertebb tagja Szaladin szultán, aki a Jeruzsálem környéki keresztes háborúk során szerzett hírnevet magának mint a keresztesek legfélelmetesebb ellenfele. Szaladint világszerte elismerik mint lovagias és zseniális stratégát, a keresztény világban ma is általános tisztelet övezi, a muszlimok pedig a mai napig egyik legnagyobb hősüknek tartják.

Az Ajjúbidák ősei visszavezethetők Sadira, a 12. század első negyedében virágzó nevezetes kurd-örmény város Dvin uralkodócsaládjának egyik fő alakjára. Sadi apját a források gyakran Marvannak nevezik, de ezen kívül semmit nem tudunk róla. Úgy tűnik azonban, hogy Sadi a Ravádíja (Rawādīya) kurd törzs tagja volt, amely a hatalmas Hadbáníja (Haḏbānīya) törzsszövetség egyik ága. Egyes kutatások szerint az Ajjúbidák egy állattenyésztő törzs tagjai voltak, akik egy marginális, de geopolitikai értelemben bonyolult terület felett diszponáltak.^[3]

Mivel később az Ajjúbidák a hatalom részesei lettek, némelyek azt valószínűsítik, hogy nem kurdok voltak, hanem arabok, hiszen a hatalom közelébe ők kerülhettek a leggyorsabban.^[4]

Az ajjúbidák felemelkedése Sádi száműzetésével vette kezdetét, amikor egy török hadvezér kiűzte őt a városból, és megkaparintotta az ottani kurd hercegséget. Sadi Irakba vándorolt két felnőtt fiával, Najm-al-Dín Ajjúbbal és Aszad-al-Dín Sírkúhval, majd az iraki szeldzsukok Sadit, egy régi barátja közbenjárására kinevezték Takrít parancsnokává. Sadi halála után helyét idősebbik fia Ajjúb vette át. A politikai viszontagságok hamarosan egy másik emigráns szolgálatába állították a fiúkat, így 1138-ban Ajjúb és Sírkúh a hatalmas moszuli atabég, Emad-al-Din Zangi mellé szegődött, ahol hamar kiérdemelték a száműzöttek közt a legerősebb és legbefolyásosabb tisztségeket. A státuszt meg tudták őrizni Emad-al-Din Zangi halála után is, mivel megtartotta őket szolgálatában annak fia, Núr-al-dín Mahmúd (1146–1174) is.

1168-ban Sírkúh, Núr al Dín Zangida uralkodó parancsára expedíciós hadsereget vezetett Egyiptomba, ahol sikerült rábírni a tehetetlen al-Ázed Fátimida kalifát arra, hogy nevezze ki őt vezérének. Sírkúh néhány hónap múlva meghalt (1169), őt követte pozíciójában unokaöccse Szaláh ad-Dín Júszuf ibn Ajjúb, aki Nyugaton, mint Szaladin vált ismertté, és ő volt a valódi alapítója az Ajjúbida-dinasztiának. Szaláh ad-Dín nagy szakértelemmel látott munkához, hogy hatalmát megszilárdítsa. Szaladin 1171-ben megdöntötte a síita Fátimidák hatalmát, visszaállította az Abbászida kalifa fennhatóságát, és visszatérítette a lakosságot a szunnita hitre. Núr ad-Dín halála után Szaladin átvette annak tartományait, és székhelyét Damaszkuszba helyezte. A kalifa kinevezte a muszlimok teljhatalmú vezetőjévé a keresztesek elleni háborúban, egyúttal „Mekka és Medina szent helyeinek védelmezőjeként” a keresztesek által zaklatott zarándokok, és a kereskedelmi utak védelmét is kötelességévé tette. Szaladin elnyomott minden ellenzéki megmozdulást Egyiptomban, majd miután gazdája, Núr ad-Dín meghalt (1174), apránként kezdte átvenni a közvetlen irányítást Szíria felett is. 1183-ban elfoglalta Aleppót (Halab), amely az utolsó központja volt a Zangidáknak Szíriában, és 1186-ban csökkenteni tudta Moszulban a Zangidák hűbéreseinek befolyását. Amikor a keresztesek Keraknál egy karavánt kiraboltak, Hattínnál megütközött a keresztény sereggel és fényes győzelmet aratott. Számos palesztin erődítményt és várost elfoglalva 1187-ben, a Próféta mennybemenetelének napján visszafoglalta Jeruzsálemet.

Szaláh ad-Dín leginkább a keresztesek elleni háborúkból ismert, ezek a harcok, egyezkedései, és diplomáciai erőfeszítései határozták meg uralkodását haláláig (1193). Bár örökösei kiterjesztették fennhatóságukat Észak-Mezopotámiára és Örményországra, már Szaláh ad-Dín háborúi is kijelölték az Ajjubida befolyás határait a Közel-Keleten.

Szaláh ad-Dín legjelentősebb érdeme, hogy kialakított egy irányítási rendszert, amely biztosította a politikai ideológiai keretet az általa uralt területeken, egyúttal meghatározta a muszlimok nyugati világhoz fűződő viszonyát a következő fél évszázadra. Ez a politikai rendszer, amely a családi szövetségként működő Szeldzsuk és a Zangida uralkodóházak működési gyakorlatához hasonlított, meghatározta azt a politikai struktúrát, ami nem volt idegen nagyapja, apja és nagybátyja uralkodói gyakorlatától, és amelyet már Örményországban is megismert. Az alapvető (és általában a ki nem mondott) elv ebben a rendszerben az volt, hogy a politikai hatalom az államban nem lehet egyetlen ember kizárólagos birtokában, hanem azt meg kell osztani az uralkodócsalád vezető férfi tagjai között. Ezt a hatalommegosztást úgy érték el, hogy valamennyi hercegség vagy fejedelemség bizonyos jövedelmet szakít a központi hatalomtól (apanázs), amelynek felhasználását ő határozza meg saját örökletes és autonóm fejedelemségében. Ennek fejében az uralkodócsalád egy tagjának központi és abszolút hatalmát el kell ismernie. Ebben a fajta rendszerben, a rokoni kapcsolat az elsődleges, (bár természetesen nem az egyetlen) amely meghatározza a központi hatalommal szembeni lojalitás mértékét.

Ha elfogadjuk, hogy Saláh ad-Dín politikai szemléletét nagymértékben alakították az ilyen megfontolások, döntése (különösen Aleppo meghódítása után ), azaz hódításainak kiparcellázása apanázs államokként már nem meglepő. Hasonlóképpen, ennek a logikának a mentén választotta ki örököseit is, azaz három fiát, unokaöccsét, és öccsét al-Malek al-Adel ʿ Szajf-al-Dint.

Saláh ad-Dín utódainak története rendkívül összetett: két fő követője mint az Ajjúbidák konföderációjának vezérei jelentős változásokat hajtottak végre a politikai szerkezet megváltoztatásában, de ezek tartalmát elsősorban saját céljaikra alakították. Így bátyja al-Malek ad-Ádel Szajf al-Dín (1200–1218) biztosítani tudta hatalmát saját fia területeinek hűbéresi hozzárendelésével. Másrészt annak utódja al-Malek al-Kamel Naser ad-Dín (1218–1238), diplomáciai kapcsolatok és alkalmi szövetségek révén képes volt megőrizni a Földközi-tenger menti kényes politikai egyensúlyú területek stabilitását.

A Saláh ad-Dín által megteremtett birodalmat a család tagjainak hatalmi harcai szétdarabolták, 1200-ra azonban átmenetileg sikerült újra egyesíteni. Ez az egység azonban 1218-ra összeomlott. Kairóban a dinasztia fő ága uralkodott ad-Kamil (1218–1238) vezetésével, míg Damaszkuszban, Aleppóban és Homszban a család mellékágai. A főág 1250-ben halt ki, amikor al-Muazzam szultánt a mamlúkok meggyilkolták, majd ugyanők később a homszi mellékágat 1268-ban pusztították el. A damaszkuszi és aleppói ágak az Ilhánidák hódításainak estek áldozatul (1260).^[5]

1. ↑ R. S. Humphreys: Ayyubids. Encyclopaedia Iranica. (Hozzáférés: 2013. szeptember 19.)
2. ↑ Bernard Hamilton, John France, John Zajac, William G. Zajac: The Crusades and Their Sources. Encyclopaedia Iranica. (Hozzáférés: 1998)
3. ↑ R. S. Humphreys: Ayyubids. Encyclopaedia Iranica. (Hozzáférés: 2013. szeptember 19.)
4. ↑ On the origins of the Ayyubids, V. Minorsky, Studies in Caucasian History, London, 1953, pp. 107-57., idézi :Encyclopaedia Iranica
5. ↑ Markus Hattstein Iszlám művészet és építészet, i. m. 612. o.

• R. S. Humphreys: Ayyubids. ENCYCLOPÆDIA IRANICA. iranicaonline. (Hozzáférés: 2013. szeptember 19.)
• Iszlám művészet és építészet, Peter Ferienabend (ed.), Budapest: Vince (2005). ISBN 963-9552-61-5 
• Malise Ruthven, Azim Nanji: Historical Atlas of Islam. (hely nélkül): Harvard University Press. 2004. ISBN 0674013859  

• Ez a szócikk részben vagy egészben a List of Ayyubid rulers című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

• Abdul Ali. Islamic Dynasties of the Arab East: State and Civilization During the Later Medieval Times. M.D. Publications Pvt. Ltd. (1996. január 1.). ISBN 978-81-7533-008-5. Hozzáférés ideje: 2013. szeptember 19. 

• Egyiptomi muszlim uralkodók listája