Csillagháborús terv

A stratégiai védelmi kezdeményezés (angol nevén Strategic Defense Initiative, rövidítve SDI (ejtsd „esz-dí-áj”), népszerűbb nevén csillagháborús tervezet Ronald Reagan amerikai elnök kezdeményezésére indult el 1983. március 23-án. Az SDI célja földi és űrbéli telepítésű fegyverek használata volt stratégiai atomfegyvereket hordozó ballisztikus rakéták ellen. A kezdeményezés szakított a korábbi stratégiai támadási doktrínával, a kölcsönös pusztulás elméletével, és inkább a stratégiai védelemre összpontosított. Bár a teljes stratégiai védelmi rendszer soha nem készült el vagy lépett hadirendbe, az SDI-jal kapcsolatos kutatások a napjainkban is kifejlesztés alatt álló antiballisztikus rakétarendszer kutatását is segítették. 1984-ben az SDI elmélet gyakorlati megvalósítására megalapították a Strategic Defense Initiative Organization-t (rövidítve SDIO, magyarul stratégiai védelmi kezdeményezési szervezet). Az SDIO az amerikai hadügyminisztérium alá tartozik – nevét 1993-ban Bill Clinton elnök BMDO-ra változtatta (Ballistic Missile Defense Organization, ballisztikus rakéták ellen védő szervezet). A névváltoztatás a feladat megváltozását is tükrözte: a szervezet célja az országos rakétavédelemről a hadszíntéri védelemre, azaz egy globális méretű védelemről regionális méretű védelemre változott. Ez a szócikk az SDIO védelmi tevékenységével foglalkozik.

Az SDI előtti stratégiai rakétavédelem

Nem az SDI volt ez első, ballisztikus atomrakéták elleni amerikai védelmi rendszer. Az 1960-as években a Sentinel-program célja egy korlátozott védelmi képesség kifejlesztése volt, bár ezt a rendszert soha nem állították hadrendbe. A Sentinel során kifejlesztett technológiákat később a Safeguard-program hasznosította. E program részeként végül is egyetlenegy észak-dakotai Minuteman rakétasilót védő rendszert állítottak hadrendbe, melyet alig négy hónapnyi idő után deaktiváltak. Az 1970-es évek során a Szovjetunióban hadrendbe állítottak egy mai napig is működő rakétavédelmi rendszert, amely Moszkvát és környékét védi.

Az SDI egyedülálló a szovjet és a korábbi amerikai rakétavédelmi kezdeményezések sorában, mivel űrtelepítésű védelmi rendszerekkel is számolt, szemben a hagyományosan használt földi telepítésű rendszerekkel. Az SDI emellett szinte teljes mértékű védelmet kívánt elérni egy tömeges rakétatámadás ellen is, míg a korábbi rendszerek csak korlátozott védelmi képességekkel és területi fedettséggel, továbbá csak egy kisebb támadás visszaverésével számoltak.

Kezdeti lendület

1979 őszén Reagan kérésére Daniel O. Graham dandártábornok kidolgozott egy általa High Frontiernek nevezett programkoncepciót. A program földi és űrtelepítésű stratégiai védelemmel foglalkozott, mivel ezek az újonnan megjelenő technológiáknak köszönhetően már elvileg elérhető közelségbe kerültek. Az új koncepció szakított volna a kölcsönös pusztulás elméletével, amelyet Reagan és kollégái öngyilkosságnak tartottak.

A stratégiai védelmi kezdeményezés kezdetben egy atombomba robbanása által gerjesztett röntgen lézerre összpontosított. Ennek elméleti hátterét a Lawrence Livermore kutatóközpontban dolgozók, így Peter Hagelstein és az O csoport fejlesztette ki az 1970-es évek vége és az 1980-as évek eleje között. Az O csoportot Lowell Wood fizikus vezette, Teller Ede egyik jó barátja.

Hagelstein áttöréséről Teller Ede 1983-ban számolt be Reagan elnöknek, aki ezt követően 1983. március 23-án tartotta meg az azóta elhíresült „csillagháborús” beszédét.

„Arra kérem a tudományos világot, akiktől az atomfegyvereket is kaptuk, hogy a kimagasló adottságaikat állítsák az emberiség és a béke szolgálatába – tegyék számunkra lehetővé, hogy ezeket az atomfegyvereket elavultnak és impotensnek tekinthessük.”

Ez a beszéd, a március 8-ai „gonosz birodalom” beszéddel együtt, elindította a hidegháború utolsó részét, ahol a Szovjetunióval szembeni nukleáris feszültség a kubai rakétaválság óta a legmagasabb szintre lépett. A hidegháború a Szovjetunió szétesésével nem egész egy évtizeddel később ért véget.

A program űrtelepítésű része lézerek segítségével kívánta a nukleáris robbanófejekkel felszerelt szovjet interkontinentális ballisztikus rakétákat (ICBM) lelőni. Hans Bethe Nobel-díjas fizikus 1983 februárjában a röntgenlézer megismerésének céljából egy kétnapos eligazításra utazott Livermore-ba, és „bár a lézer tudományos újdonsága lenyűgözte Bethét, a tudós meglehetősen szkeptikus volt arról, hogy ez bármi módon is hozzájárulhat Amerika védelméhez.”

Programok és programtervek

1984-ben megalakult a Strategic Defense Initiative Organization (SDIO), feladata az SDI program felügyelete volt. Az SDIO-t James Alan Abrahamson légierős dandártábornok vezette, aki korábban a NASA űrrepülőgép-programjáért volt felelős. Az SDIO által kezdeményezett kutatási és fejlesztési programok jelentős technológiai újításokhoz vezettek a számítástechnika, a miniatürizáció, a szenzorok és a rakétatechnika terén. E fejlesztések eredményei a napjainkban is használt rendszerek alapjait képezik.

A program eredetileg olyan nagyméretű rendszerekkel foglalkozott, amelyek célja egy szovjet támadás semlegesítése volt. A fenyegetés csökkenésével azonban a program iránya is inkább kisebb rendszerek felé tolódott, amelyek véletlen vagy korlátozott számú kilövés leküzdésére irányultak.

1987-re az SDIO kifejlesztette a Strategic Defense System Phase I Architecture nevű országos rakétavédelmi koncepciót, amely földi és űrtelepítésű szenzorokból és fegyverekből, valamint egy központi harcirányító rendszerből állt. A napjainkban használt Ground-Based Midcourse Defense (földi telepítésű középhatótávolságú védelmi rendszer) ebből a Phase I Architecture-ből fejlődött ki.

Az 1991-es országértékelő beszédében George H. W. Bush elnök átértékelte az SDI fő küldetését. Az észak-amerikai kontinenst érő nagyméretű rakétatámadás semlegesítéséről a hadszíntéri rakétavédelemre került hangsúly. Az új rendszer neve Global Protection Against Limited Strikes (GPALS) lett (magyarul „globális védelem korlátozott mértékű támadás ellen”).

1993-ban a Clinton-kormány még tovább mozdította a rakétavédelmi program koncepcióját a földi telepítésű elfogó rakéták és a regionális védelem felé, amikor megalapította a Ballistic Missile Defense Organizationt (BMDO) és ezzel véget vetett az SDIO-nak. A ballisztikus rakétavédelmi programot George W. Bush kormánya keltette életre a National Missile Defense (nemzeti rakétavédelmi terv) és a Ground-Based Midcourse Defense programokkal.

Földi telepítésű rendszerek

Extended Range Interceptor (ERINT) rakéta indítása a White Sands-i rakétakísérleti telepről

ERINT – Extended Range Interceptor

Az ERINT-program („megnövelt hatótávolságú elfogórakéta”) az SDI harctéri rakétavédelmi programjának volt része, a FLAGE – Flexible Lightweight Agile Guided Experiment egyik további fejlesztése („flexibilis, könnyű, mozgékony irányított kísérlet). A FLAGE célja olyan irányítható lövedék kifejlesztése volt, amely a lövedék becsapódása által semmisítette meg a támadó rakétát. A kísérlet célja annak bizonyítása volt, hogy egy kisméretű, mozgékony, radarvezérelt fegyver képes az elfogáshoz megfelelően pontos vezérlésre.

A FLAGE kísérlet sikeresen eltalált egy MGM–52 Lance ballisztikus rakétát 1987-ben a White Sands Rakétakísérleti Telepen. Az ERINT a FLAGE-hez hasonló prototípus-rakéta volt, de az új szilárd hajóanyagos rakétahajtóművével a FLAGE-nél gyorsabb volt és nagyobb magasságot ért el.

A BMDO vezetése alatt később az ERINT lett a MIM–104 Patriot légvédelmi rendszer rakétája.

HOE – Homing Overlay Experiment

A HOE („célkövetőeszköz-kísérlet”) az amerikai hadsereg első olyan kísérleti rendszere volt, amelyik az ellenséges rakéta megsemmisítéséhez nem robbanást, hanem a lövedék becsapódását használta. 1983-ban és 1984-ben összesen négy kísérleti HOE kilövésre került sor – az első három a vezérlőrendszerek vagy a szenzorok elégtelensége miatt kudarcot vallott, de a negyedik kilövés sikerrel járt. A HOE technológiáját később az ERIS kifejlesztéséhez használta fel az SDIO.

ERIS – Exoatmospheric Reentry-vehicle Interception System

Az ERIS-t („rakétafejeket légkörön kívül elfogó rendszer”) 1985 elején fejlesztette ki az SDI földi telepítésű rendszerének részeként a Lockheed. Az 1990-es évek elején legalább kettő kísérleti kilövést végeztek el. A rendszert soha nem állították handrendbe, de a technológiát a THAAD – Terminal High Altitude Area Defense és a Ground-Based Midcourse Defense rakétavédelmi rendszerek is átvették.

Irányított energiájú rendszerek

Röntgenlézer

A Teller Ede, Lowell L. Wood, Peter L. Hagelstein, és Roy Woodruff nevével fémjelzett programot a Lawrence Livermore kutatóközpontban indították az 1980-as évek elején, amely több évnyi kutatómunka, tíz kísérlet és több milliárd dollár befektetett tőke után tévútnak bizonyult. A livermore-i intézetben indult programot végül 1990-es évek elején szüntették be, miután Teller és Wood kormányzat felé történő folyamatos félretájékoztatása után a kísérleti eredmények bebizonyították, hogy a lézer fényereje sokkal gyengébb, mint azt Tellerék lefestették nagyszabású ismertetéseikben. A lézer fényét egy atombomba gerjesztette volna, de a fókuszálási és mérési problémák miatt sok évtizedes kutatásra lett volna szükség, így az R-programot megszüntették, illetve beleolvasztották egyéb programokba.

A program korai fázisában ugyanis arra a feltételezésre kerestek bizonyítékot, hogy egy atombomba gerjesztene egy sor röntgenlézer nyalábot. A rendszert egy atomháború kitörésekor tengeralattjárókról indított rakétákkal juttatnák közel a támadó rakétákhoz, majd később az atombombákat hordozó műholdak látnák el ezt a feladatot. A rengeteg röntgenlézer-nyaláb elvileg egy szinte áthatolhatatlan védelmi pajzsot jelentene.