A mai világban a Gázkamra a társadalom széles köre számára nagyon fontos és érdekes téma lett. Megjelenése óta felkeltette a szakemberek, kutatók, akadémikusok és a nagyközönség kíváncsiságát és figyelmét. Jelentősége a mindennapi élet különböző területeire gyakorolt hatásában rejlik, valamint a különböző tanulmányi területek és szakmák fejlődésére gyakorolt hatásában. Ebben a cikkben részletesen megvizsgáljuk a Gázkamra-hez kapcsolódó különböző szempontokat, a történelmi eredettől a jelenre gyakorolt hatásáig, elemezzük következményeit és előrevetítjük lehetséges jövőbeli fejlődését.
A gázkamra egy kivégzőeszköz. Általában egy külvilágtól elszigetelt helyiségből áll, melyet halálosan mérgező gázzal töltenek meg. A leggyakrabban felhasznált gázok a hidrogén-cianid, szén-dioxid és a szén-monoxid. Alkalmazását az első világháborúban bevetett harcigázok, illetve az akkoriban már egyre nagyobb számban előforduló vezetékes gázzal elkövetett öngyilkosságok ihlették. A cél a villamosszéknél és az akasztásnál humánusabb, fájdalommentes kivégzési mód bevezetése volt. Eleinte azzal is kísérleteztek, hogy a gyanútlan elítélt cellájába éjszaka szén-monoxid gázt vezetnek, és így a lehető legkisebb szenvedést okozva végzik ki. Ez az elképzelés azonban megbukott, mert a cellákat nem lehetett megfelelően szigetelni. A gyakorlatban ezért az eljárást egy légmentesen zárható kamrában végezték. A holokauszt ideje alatt a náci Németországban a munkaképtelen emberek, öregek és gyerekek tömeges meggyilkolására használták. Napjainkban is gyakran használják állatok elpusztítására.
Az eljárás során az elítéltet egy légmentesen záródó kamrában egy székhez szíjazzák, majd az arcára maszkot rögzítenek. Az elítélt testére a szívverését rögzítő elektródát helyeznek, amelynek segítségével a kamrán kívül tartózkodó orvos megállapíthatja a halál beálltát. A halálos gázt a kivégzés során a kamrában fejlesztik. A szék alatt egy edényben kénsavat helyeznek el, amely fölé zacskóban nátrium- vagy kálium-cianidot függesztenek fel. Amikor a hóhér aktiválja a kapcsolót, a cianid beleesik a kénsavba, és a bekövetkező kémiai reakció során mérgező hidrogén-cianid gáz keletkezik.
A hidrogén-cianid mérgező hatását a sejtlégzés károsításával fejti ki. Bár elméletileg a gáz belélegzése gyorsan eszméletvesztéshez kellene, hogy vezessen, a gyakorlatban ez a módszer sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. A tapasztalatok szerint a gázkamrában végrehajtott kivégzések során az elítéltek hosszú percekig eszméletüknél vannak, és rendkívüli szenvedésen mennek keresztül. Ennek egyik lehetséges oka, hogy az elítéltek ösztönösen visszatartják a lélegzetüket, ezzel önkéntelenül is saját szenvedésüket hosszabbítva meg. A halál átlagosan 9-10 perc múlva következik be. A kivégzést követően a kamrából a gázt ventilátorral eltávolítják, majd száraz ammóniagázt vezetnek be, hogy a hidrogén-cianidot semlegesítse. Az elítélt testében lévő mérget szintén ammóniával semlegesítik, de az még így is életveszélyes.
A gázkamrát, mint legális kivégzési módot 1924-ben Nevada állam vezette be elsőként. Az első kivégzett ember neve Gee Jon volt, az elgázosítás 1924. február 8-án történt. A legutóbb pedig 1999. március 3-án, Arizonában történt meg egy elítélt elgázosítása. Az eljárás alatt tanúk, újságírók, börtönőrök, egyházi személyek és természetesen hozzátartozók lehetnek jelen.
Jelenleg öt államban (Wyoming, Kalifornia, Maryland, Missouri, és Arizona) engedik a törvények a gázkamra használatát, azonban csak a méreginjekció alternatívájaként. A gázkamrát a villamosszékhez hasonlóan, a legtöbb államban kegyetlen kivégzési módszerként elutasítják.
A gázkamrák használata a náci Németországban a Harmadik Birodalom idején a T-4 Eutanázia Programnak megfelelően a fizikai és szellemi sérültek, később a politikailag nemkívánatos személyek likvidálására kezdődött, az 1930-as és az 1940-es évek között. A preferált gáz a szén-monoxid volt, melyet gyakran az autók vagy tankok kipufogócsövéből nyertek.
Később, a holokauszt idején, a gázkamrákat módosították úgy, hogy egyszerre több ember is elférjen benne. 1940 januárjában vagy februárjában a buchenwaldi koncentrációs táborban, 250 cigány gyermeken próbálták ki először a gázkamrában való tömeges kivégzést. Egyben ez volt az első Zyklon–B-vel történt kivégzés is. 1941. szeptember 3-án történt a második tömeges elgázosítás, ekkor 600 szovjet foglyot végeztek ki. Ez volt az első, auschwitzi gázkamrában történt kivégzés.
A gázkamrákba az embereket meztelenül vezették be, ezért gyakran, megtévesztésként zuhanyrózsa-fejeket helyeztek el a plafonon. Az emberek azt hitték, hogy fertőtleníteni akarják őket, így erőszak nélkül, önként vonultak be a kamrákba.
A majdaneki táborban a leggyakrabban használt kivégzőeszköz a gázkamra volt. A táborban hat gázkamra működött, egyikben szén-monoxid gázt, a többiben Zyklon–B-t használtak.
A felszabadítás után a táborban 535 darab Zyklon-B -t tartalmazó dobozt és több szén-monoxidot tartalmazó ballont találtak, melyeket egy szakbizottság vizsgált meg. A bizottság elnöke Kelles-Krause, Lublin építész-mérnöke, tagjai pedig: Teljaner, a műszaki csapatok őrnagya, egyetemi magántanár; Grigorjev, a műszaki tudományok kandidátusa; Pelkis, a műszaki tudományok kandidátusa voltak. Miután megállapítottak, hogy a talált tartályokban a fent említett vegyelemek kimutathatóak, a gázkamrákat műszaki vizsgálatnak vetették alá, ezek után a szakbizottság a következőket állapította meg:
A tábort túlélő foglyok elbeszéléseiből kiderült, hogy a gázkamrákba a munkaképtelen, beteg vagy öreg emberek és a gyerekek kerültek. A gázkamrákban történt tömegirtásról több volt SS-legény is vallomást tett: Hensche SS-Rottenführer vallomása szerint 1942. szeptember 15-én 350 embert pusztítottak el ilyen módon, férfiakat, nőket és gyermekeket vegyesen.
Arról, hogy kik kerültek a gázkamrákba, a tábor német orvosai, Blanke és Rindfleisch döntöttek. Ternes SS-Obersturmführer vallomása szerint „Rindfleisch SS-Untersturmführer, a tábor orvosa, 1943. október 21-én este elmondotta nekem, hogy aznap »Ciklon«-gáz igénybevételével 300 gyermeket pusztítottak el a gázkamrában. A gyermekek 3-10 évesek voltak.”
A holttesteket krematóriumokban vagy máglyákon hamvasztották el.