Jim Clark

Jim Clark
Életrajzi adatai
Született	1936. március 4. Kilmany
Elhunyt	1968. április 7. (32 évesen) Hockenheimring
Nemzetisége	brit
Pályafutása
Kategória	Formula–1-es világbajnokság
Aktív évei	1960 – 1968
Csapata	Lotus
Nagydíjak száma	73 (72 rajt)
Világbajnoki címek	2 (1963, 1965)
Győzelmek	25
Dobogós helyezések	32
Első rajtkockák	33
Leggyorsabb körök	28
Első nagydíj	1960 holland nagydíj
Első győzelem	1962 belga nagydíj
Legutolsó győzelem	1968 dél-afrikai nagydíj
Legutolsó nagydíj	1968 dél-afrikai nagydíj
A Wikimédia Commons tartalmaz Jim Clark témájú médiaállományokat.

James „Jim“ Clark Jr. (Skócia, Kilmany, 1936. március 4. – Nyugat-Németország, Hockenheimring, 1968. április 7.) brit autóversenyző, Skóciából. 1960 és 1968 között több mint 70 Formula–1-es nagydíjon vett részt, kétszeres világbajnok (1963 és 1965), az 1965-ös indianapolisi 500 győztese. A The Times 2009-ben a legnagyobb Formula–1-es versenyzőnek választotta meg. Számos későbbi világbajnok, köztük Jackie Stewart, Alain Prost és Ayrton Senna tekintette példaképének. 25 futamgyőzelme halála idején rekordnak számított. A Brit Birodalom Rendjének (OBE) birtokosa.

Származása

Skócia délkeleti részén, Kilmanyben született, egy juhtenyésztésből élő farmercsaládban 1936. március 4-én. Egyetlen fiúként ő volt a legfiatalabb a család öt gyermeke közül. Fiatalon magazinokból szerzett tudomást az akkori autóversenyekről. Az érettségi vizsga után mezőgazdasági tanulmányokat folytatott, a családi hagyománynak megfelelően. Bár szülei ellenezték az ötletet, Clark versenyezni kezdett helyi raliversenyeken saját Sunbeam-Talbotjával. Legelső versenyén, 1956-ban egy DKW-val indult. Az első nagyobb, nemzeti versenyeken 1958-ban indult először egy Jaguar D-Type volánja mögött. 33 versenyen indult el, ebből 20 alkalommal nyert, 8 második helyet szerzett. A Scottish Speed Championshipet fölényesen nyerte. A szezon utolsó versenyén egy Lotus Elite-tel indult és megismerte Colin Chapmant, a Team Lotus tulajdonosát. 1959-ben a versenycsapattal 23 első, 9 második helyezést könyvelhetett el. Clark már akkor ismert volt kíméletes vezetési stílusáról és a versenygépek beállításához való tehetségéről.

Formula–1

1960-tól a Formula–1-ben is indult, kizárólag a Lotusszal, Chapman vezetése alatt, akivel baráti kapcsolatot tartott fenn. Bár a holland nagydíjon kiesett, második versenyén, Belgiumban ötödik helyével pontot szerzett. A futamot két versenyző halálos balesete is beárnyékolta (Chris Bristow és Alan Stacey). A következő évben, 1961-ben Clark belebonyolódott a sportág legsúlyosabb kimenetelű balesetébe. Az olasz nagydíj második körében, a Parabolica kanyar előtti egyenesben nekiütközött a bajnokságot vezető Wolfgang von Trips Ferrarijának. A német versenyző autója nekirepült az oldalsó földfalnak, és a tribün előtti drótkerítésnek ütközött. A balesetben tizenöten haltak meg, további 60 néző megsérült. Trips kiesett autójából és tarkótörés miatt azonnal meghalt.

Clark 1962-ben nyerte első futamát, a belga nagydíjat. Ez évben a forradalmi, önhordó karosszériás Lotus 25-össel Clark hat pole-pozíciót szerzett, de gyakran esett ki technikai hiba miatt a versenyeken. Három győzelmével az évadzáró dél-afrikai nagydíjon még volt esélye a bajnoki címre, de kiesett. A világbajnok Graham Hill lett.

1963-ban azonban hét versenyt megnyerve, a maximális pontszámot megszerezve világbajnok lett. Monacóban a pole-ból indult, de a versenyt a váltó meghibásodása miatt feladni kényszerült. A belga nagydíj időmérésén ismét a váltóval akadtak gondjai, ezért csak nyolcadikként indult. A nedves pályán az első kör végére az élre került, majd győzött közel ötperces előnnyel. Zandvoortban, Reimsben és Silverstone-ban az első helyről indulva nyert. Bár a Nürburgringen is az első helyről indult, a futam során Lotusa gyújtása fokozatosan kihagyott, ezért csak második lett Surtees mögött. Monzában Hillel és Dan Gurney-vel harcolt az első helyért, de később mindketten kiestek, így Clark könnyedén megnyerte a futamot, egyben bebiztosította első bajnoki címét is. Watkins Glenben a második pozíció szerezte meg, de a felvezető körben akkumulátora meghibásodott, és mire a szerelők kicserélték, az utolsó helyen autózóhoz képest is kétkörös hátrányba került. A futam végére a harmadik helyre ért fel. Mexikóban és East Londonban is győzött, így hét futamgyőzelmével egy évadban rekordot állított fel. Mivel csak a hat legjobb eredményt vették figyelembe az év végén, Clark maximális pontszámmal győzött.

1964-ben, az év elején megnyerte a Holland, Belga és brit nagydíjat. Ezt követően 4 versenyen kiesett. Az utolsó előtti versenyen, Watkins Glenben a 40. körig vezette a futamot. Ekkor gyújtáskihagyás hátráltatta, gyorsan esett vissza a mezőnyben. Csapata ekkor behívta csapattársát, hogy a két versenyzőjük autót cseréljen. Clark így nem szerezhetett pontot, de abban reménykedett, hogy helyezésével pontot vehet el riválisaitól. Az utolsó körökben az üzemanyagpumpa meghibásodása miatt elveszítette esélyét, hogy megelőzze világbajnoki ellenfeleit. A szezonzáró mexikói nagydíjon ismét az első helyről indult. Graham Hill kiesése után úgy tűnt, az élen haladó Clark megszerzi második bajnoki címét, de hét körrel a leintés előtt a Lotusból olaj kezdett szivárogni, majd a motor az utolsó körben meg is állt. Bandini elengedte Surteest, aki így második helyével elegendő pontot szerzett, hogy világbajnok legyen.

1965-ben győzött a szezonnyitón, de a következő monacói nagydíjat kihagyta, mivel az indianapolisi 500-on vett részt, amelyet meg is nyert. Ezután sorozatban öt versenyen győzött, a német nagydíjon pedig bebiztosította bajnoki címét. A hátralévő Olasz, Amerikai és mexikói nagydíjon kiesett, de így is ismét maximális pontszámmal lett bajnok.

1966-ban a motorok hengerűrtartalmát 3 literre emelték, csapat a korábbi Climax motorokról a 16 hengeres BRM motorra váltott, amely nem volt elég versenyképes. Clark ennek ellenére győzött Watkins Glenben, amely a 16 hengeres motorok egyetlen Formula–1-es győzelme maradt. Clark 16 ponttal a 6. helyen végzett az egyéni bajnokságban.

1967-ben a korábbi rivális Graham Hill lett a csapattársa. A holland nagydíjon, a Lotus autóiban mutatkozott be a sikeres Ford-Cosworth DFV motor, amellyel Clark azonnal győzött is. Az évadban a skót sokszor nyerte meg az időmérő edzéseket, köztük a nürburgringi futamon is az első helyről indulhatott, melyet 9 másodperc előnnyel szerzett meg, de a versenyeken gyakran ki kellett állnia technikai hibák miatt. Összesen 4 versenyen győzött az évben, de csak a harmadik helyen rangsorolták a bajnokságban.

Élete egyik legnagyobb versenyét az 1967-es olasz nagydíjon teljesítette, bár nem nyerte meg. A futam elején vezette a versenyt, de utána ki kellett állnia szerelőihez javításra. A boxkiállás másfél percébe került, körhátrányban érkezett vissza a pályára. A verseny végére felküzdötte magát az élre, ám az utolsó néhány száz méteren leállt a versenyautója a benzinpumpa hibája miatt. A harmadik helyen ért célba.

Élete utolsó bajnoki versenyét, az 1968-as szezonnyitó dél-afrikai nagydíjat is megnyerte, 25. futamgyőzelmével megdöntötte Juan Manuel Fangio rekordját.

Halála

Clark eredetileg a BOAC 1000 km-es sportautóversenyen vett volna részt Brands Hatch-ben, de a Firestone-nal kötött szerződés értelmében a Deutschland Trophäe nevű Formula–2-es versenyen kellett részt vennie. Az 1968. április 7-én, a Hockenheimringen tartott versenyen számos ismert versenyző, köztük Jean-Pierre Beltoise, Henri Pescarolo, Chris Amon is részt vett. A Gold Leaf Team Lotus Clarkot és Hillt indította a két részben megtartott versenyen. Az első rész ötödik körében Clark Lotus 48-asa letért a pályáról és a fáknak ütközött. A skót nyak- és koponyatörést szenvedett, még a kórházba érkezés előtt elhunyt. A baleset pontos oka máig sem ismert, legnagyobb valószínűséggel a hátsó kerék defektje okozhatta a balesetet.

Clark halála megrázta a Formula–1-et, temetésére a világ számos pontjáról érkeztek emberek. Halála után egy hónapig a Lotus utcai autóinak jelvényét feketére festették. Ebben az évben még három Formula–1-es versenyző vesztette életét balesetben. Miután Graham Hill a Lotusszal megnyerte az 1968-as bajnokságot, Clarknak ajánlotta címét.

Teljes Formula–1-es eredménysorozata

(Táblázat értelmezése)
(Félkövér: pole-pozícióból indult; dőlt: leggyorsabb kört futott)

Le Mans-i 24 órás versenyek

Év	Helyezés	Csapat	Autó	Csapattárs
1959	10	Border Reivers	Lotus Elite Mk.14	John Withemore
1960	3	Border Reivers	Aston Martin DBR1/300	Roy Salvadori
1961	Ki	Border Reivers	Aston Martin DBR1/300	Ron Flockhart

Indy 500-as eredményei

Jegyzetek

További információk

• Életéről az f1hirek.hu honlapon
• Winfried Kolb: Jim Clark napjainkban túlélte volna a balesetét