Keménylombú erdő

A keménylombú erdő (Durilignosa) a mediterrán éghajlat zonális növénytársulása. Nevét onnan kapta, hogy jellemző fafajainak levelében sok a szilárdító szövet.

Elterjedése

Az északi, illetve a déli szélesség nagyjából 30°–40° között természetes növénytakaróként a kontinensek nyugati felét és a környező szigeteket borította az ember beavatkozása előtt. Legnagyobb kiterjedését a Földközi-tenger partvidékén érte el. Előfordul még:

• Dél-Afrikában a Fokföldön,
• Ausztrália déli partjának két szakaszán;
• az Amerikai Egyesült Államokban Kalifornia és Dél-Oregon partvidékén, valamint
• Chilében az Atacama-sivatagtól délre (átnyúlik Argentínába).

Ezeken a területeken az évi középhőmérséklet közepesen magas, az évi hőingás kicsi. Az éves csapadék 500–1000 mm; ennek nagy része az enyhe téli időszakban esik, a nyarat pedig a közeli sivatagokról érkező, száraz, forró légtömegek uralják.

A növényzet jellemzői

A forró, száraz nyár ellen egyes fásszárúak, mint például az európai olajfa (Olea europaea) fényes vagy erősen szőrös, apró, kemény szklerofil levelekkel védekeznek. Más fajok, mint például a jeneszter (Spartium junceum) főleg a szárukkal asszimilálnak. A fák rügyei alig védettek. Feltűnőek a lágy szárú hemikriptofiton és geofiton évelők, valamint az egynyáriak. Az intenzív növekedés időszaka a tavasz és az ősz. A keménylombú erdők aljnövényzetében sok az örökzöld, szúrós és/vagy illatos levelű cserje.

Az egykori erdőket sokfelé kivágták; felújulásukat pedig megakadályozta a legeltetés (ritkábban a földművelés). Az erodált, elvékonyodott talajtakaró jellemző növényzete a gyakori bozóttüzeket jól tűrő, másodlagos cserjés, a macchia. A szárazabb termőhelyeken ennek döntően tüskés növények uralta, nyíltabb, letörpült változata, a frigana, illetve garrigue nő. E területek jellemző talajtípusa a kevés tápanyagot tartalmazó terra rossa (vörösföld).

A keménylombú erdő rendszerint háromszintes:

• lombkoronaszint (10–20 m);
• cserjeszint (5–10 m);
• gyepszint.

A fák többsége örökzöld; a lombhullató fajok jelentősége alárendelt. A vastag, kemény, bőrszerű leveleket gyakran növényi szőr vagy viaszréteg borítja; gyakran tüskések. A sejtjeikben felhalmozott pentózok (öt szénatomos cukrok) és különleges nyálkaanyagok lehetővé teszik, hogy a felhalmozott vizet akár évekig is megőrizzék.

A Földközi-tenger nyugati medencéje

Jellegzetes erdőalkotó fái:

• paratölgy (Quercus suber),
• magyaltölgy (Quercus ilex),
• nyugati tölgy (Quercus occidentalis),
• szelídgesztenye (Castanea sativa),
• szamócafa (Arbutus unedo),
• törpepálma (Chamaerops humilis),
• akácia (Acacia spp.) az Atlasz-hegységben,
• atlaszcédrus (Cedrus libani ssp. atlantica) az Atlasz-hegységben,
• numídiai jegenyefenyő (Abies numidica) az Atlasz-hegységben,
• tengerparti fenyők is:
  • mandulafenyő (Pinus pinea);
  • parti fenyő (Pinus pinaster),
  • aleppóifenyő (Pinus halapensis).

A cserjeszintben:

• boróka (Juniperus sp.),
• nemes babér (Laurus nobilis),
• leander (Nerium oleander),
• mirtusz (Myrtus spp.).
• örökzöld puszpáng (Buxus sempervirens),
• levendula (Lavandula spp.),
• rozmaring (Rosmarinus spp.),
• zsálya (Salvia spp.),
• varjútövis (Rhamnus catharticus)
• szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

A gyepszint növényei:

• kankalin (Primula spp.),
• kőtörőfűfélék (Saxifragaceae),
• kakukkfű (Thymus spp.),
• halfafű (Stipa tenacissima) az Atlasz-hegység déli lejtőin,
• mezei tikszem (Anagallis arvensis),
• mécsvirág (Melandrium spp.),
• gyújtoványfű (Linaria spp.),
• csillagfürt (Lupinus spp.),
• krizantém (Chrysanthemum spp.),
• liliomfélék (Liliaceae),
• talajlakó orchideák (Orchidaceae),
• ciklámen (Cyclamen spp.),
• nőszirom (Iris spp.),
• dicktölgy (Possziddisz).

A Földközi-tenger keleti medencéje

Jellegzetes erdőalkotó fái:

• keleti platán (Platanus orientalis),
• komlógyertyán (Ostrya carpinifolia),
• magyaltölgy (Quercus ilex),
• bíborgubacstölgy (Quercus coccifera),
• keleti aleppófenyő (Pinus brutia)
• tengeri fenyő (Pinus pinaster)
• kilíkiai jegenyefenyő (Abies cilicica),
• ciprus (Cypress spp.),
• feketefenyő (Pinus nigra),
• libanoni cédrus (Cedrus libani).

A cserjeszintben:

• olajfagyal (Phyllirea angustifolia),
• pisztácia (Pistacia vera),
• nemes babér (Laurus nobilis),
• levendula (Lavandula spp.),
• rozmaring (Rosmarinus spp.),
• zsálya (Salvia spp.),
• mirtusz (Myrtus spp.),
• jázmin (Jasminum spp.),
• krisztustövis (Paliurus spina-christi),
• varjútövis (Rhamnus catharticus)
• szúrós csodabogyó (Ruscus aculeatus).

Jellemző termesztett növényei:

• európai olajfa (Olea europaea),
• citrus fajok, (Citrus spp.)
• füge (Ficus carica),
• pisztácia (Pistacia vera),
• bortermő szőlő (Vitis vinifera),
• pisztácia (Pistacia spp.).

A gyepszint növényei:

• kakastaréj (Pedicularis spp.),
• kőtörőfűfélék (Saxifragaceae),
• sáfrány (Crocus spp.).
• mezei tikszem (Anagallis arvensis),
• mécsvirág (Melandrium spp.),
• gyújtoványfű (Linaria spp.),
• csillagfürt (Lupinus spp.),
• krizantém (Chrysanthemum spp.).
• liliomfélék (Liliaceae),
• talajlakó orchideák (Orchidaceae).
• ciklámen (Cyclamen spp.),
• nőszirom (Iris spp.),

Kalifornia (chaparral)

Jellegzetes erdőalkotó fái:

• óriás tuja (Thuja plicata),
• cukorfenyő (Pinus lambertiana),
• örökzöld mamutfenyő (Sequoia sempervirens),
• óriás mamutfenyő (Sequoiadendron giganteum),
• nyugati platán (Platanus occidentialis, a folyók mentén);
• tölgy (Quercus spp.) örökzöld fajai;
• szürkefenyő (Pinus sabiniana).
• sárgafenyő (Pinus ponderosa var. ponderosa),
• gyantáscédrus (Libocedrus decurrens),
• zöld duglász (Pseudotsuga menziesii var. viridis)
• madrona (Arbutus menziesii),
• fekete tölgy (Quercus kelloggii, lombhullató).

A cserjeszintben jellemző:

• medveszőlő (Arctostaphylos spp.),
• kaliforniai orgona (Ceanothus spp.),
• ernyősbabér (Umbellularia spp.),
• kaliforniai vadgesztenye (Aesculus californica),
• nyugati júdásfa (Cercis occidentalis).

Chile–Argentína (matorral)

Jellemzően nyitvatermők, főleg:

• araukária (Araucaria spp.)

Ausztrália (mallee)

• eukaliptusz (Eucalyptus spp.),
  • Eucalyptus marginata,
  • Eucalyptus diversicolor stb.).
• próteafélék (Proteaceae)

Fokföld (fynbosch)

• hanga (Erica spp.)
• prótea (Protea spp.)

Források

• Tuba Zoltán – Szerdahelyi Tibor – Engloner Attila – Nagy János: Botanika III. Nemzeti Tankönyvkiadó, Budapest, 2007
• Kempelen Farkas digitális tankönyvtár 39. Klímaövek
• Mediterrán éghajlat jellemzői
• Esős telű, szubtrópusi (keménylombú erdők/mediterrán)
• Kempelen Farkas digitális tankönyvtár Keménylombú (mediterrán) erdők (11)
• Magyar nagylexikon X. (Ir–Kip). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2000. 743–744. o. ISBN 963-9257-02-8