Koto

Koto
Más nyelveken
japán: 箏 Hepburn-átírás: koto
Besorolás
húros → citerák → heterokord félcső-citera pengetős, húrlábbal
Sachs–Hornbostel-féle osztályozás	312.22-6
Rokon hangszerek	kucseng
Hangminta
A Wikimédia Commons tartalmaz Koto témájú médiaállományokat.

A szócikk keleti írásjegyeket tartalmaz. Többnyelvű támogatás nélkül a kelet-ázsiai írásjegyek helyén négyszög, kérdőjel vagy más értelmetlen jel áll.

Ebben a szócikkben a japán nevek magyaros átírásban és keleti névsorrendben szerepelnek.

A koto (japánul: 箏) hagyományos japán húros, pengetős hangszer. A koto a kínai kucseng (pinjin: guzheng) japán megfelelője, hasonlít a mongol yatgára, a koreai kajagumra és a vietnámi đàn tranhra. A koto a citerák családjába tartozik, tizenhárom húrja van, mindegyik egy-egy mozgatható húrlábbal van két részre osztva. Teste hosszúkás, lapos, enyhén ívelt tégla alakú, általában kiri, azaz császárfából készítik. A jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára gyűszűszerűen felhúzható pengetőkkel szólaltatják meg. Régen a húrjait selyemből fonták, manapság legtöbbször nejlonból készülnek. Akárcsak 11. századi átvételekor Kínából, ma is a hölgyek kedvenc hangszere, kezelni tudása bizonyos körökben a kötelező menyasszonyi ismeretek közé tartozik.

Elnevezése

Eredetileg, a japán Nara- és Heian-korban a koto kifejezés sokféle húros hangszerre vonatkozott, hasonlóan az indiai vína kifejezéshez. Például a szó-no-koto sokhúros hosszú citerafélét jelölt, a kin-no-koto a kínai csin (pinjin: qín) japán rokonát, a biva-no-koto egy lantfélét, a kudara-goto hárfát stb. Később a koto név már csak a szó-no-kotót jelölte, a többi hangszernév pedig elveszítette a no-koto toldalékot, pl. a kin-no-koto egyszerűen kin, a biva-no-koto biva lett.

A koto hangszer nevének írására a 箏 jel szolgál, de emellett a 琴 írásjegyet is alkalmazzák. Az utóbbi írásjegy gyakran utal egy másik hangszerre, a csinre is. A 箏 jel bizonyos szövegkörnyezetekben szónak is olvasható. Mindenesetre a 箏 karakter gyakran címekben szerepel, míg a 琴 jelet a kotók számának jelölésekor használják.

Leírása

A koto a hangszerek Sachs–Hornbostel-féle osztályozásában az egyszerű kordofon hangszerek, azaz a citerák családjába tartozik. A citerák egy húrhordozó testből és annak végpontjai között kifeszített húrokból állnak.

Test

A koto teste hosszúkás téglalap formájú, hosszirányban enyhén, keresztirányban a tetején erősebben ívelt. Hossza 180–190 cm, szélessége 24 cm, vastagsága a szélein 4, középen 7 cm körüli. Két fő darabból állítják össze: egy vastagabb, vályúszerűen üregesre faragott darab alkotja a hangszer tetejét és oldalait, egy vékonyabb, ráragasztott lap pedig a hátát. A hátlap két végén egy-egy hanglyuk (marukucsi) található, melyek akusztikai szerepük mellett a hangszertest belsejéhez való hozzáférésre, a húrok rögzítésének megkönnyítésére is szolgálnak. A lyukak formája típusonként változó.

A koto teste hagyományosan kiri- azaz császárfából (Paulownia tomentosa) készül, amely egy nagyon könnyű, lágy, könnyen megmunkálható faanyag. A hangszer tetőlapján látható jellemző mintázat annak függvénye, hogy azt a fa milyen metszetéből alakítják ki: sugárirányú metszet esetén a tetőlap párhuzamos csíkozású lesz, a húrirányú metszet adja a dekoratívabb, rajzosabb felületet. A hangzás szempontjából a kétféle megoldást egyenértékűnek tekintik. A tetőlap belső felületébe sajátos barázdákat faragnak, amelyek az egyszerűbb hangszereknél párhuzamos egyenes csíkok, a drágábbaknál cikcakk-formájúak.

Húrok

A koto tizenhárom egyenlő hosszúságú és feszességű, azonos anyagú és keresztmetszetű húrral van felszerelve. A húrok a hangszertest két végén található rögzített húrlábak között feszülnek, mindegyiket egy-egy mozgatható húrláb osztja két szakaszra. A hangolás – az adott húrfeszesség és keresztmetszet mellett a rezgő húrhosszúság beállítása – ezeknek a húrlábaknak az elmozdításával történik. A húrok anyaga hagyományosan selyemfonat, újabban nejlon vagy tetron. A selyemhúrok sárgás színűek, hangjukat többre becsülik mint a műanyaghúrokét, ugyanakkor az utóbbiak olcsóbbak és tartósabbak. A húrok egymástól való távolsága 2 cm körüli.

A rögzített húrlábak közül a bal oldali (unkaku) a hangszertest bal szélétől kb. 20 cm-re, a jobb oldali (rjúkaku) a jobb szélétől kb. 10 cm-re helyezkedik el a hangszer hossztengelyére merőlegesen. Anyaguk hagyományosan cseresznyefa, gyakran elefántcsonttal díszítettek, ritkábban teljes egészükben elefántcsontból készülnek. A húrokkal érintkező felületüket elefántcsontból, agancsból vagy fémből készült csík (itomakura) védi a kopástól.

A mozgatható húrlábak (dzsi) feladata nem csak az, hogy kijelöljék egy-egy húr rezgésbe hozható hosszúságát, hanem az is, hogy ezeket a rezgéseket a hangszertetőnek átadják, hogy azok hang formájában a térbe sugárzódjanak. Szélességük, magasságuk 5 cm körüli. Anyaguk elefántcsont, fa vagy újabban néha műanyag.

Típusai

A koto típusait négy csoportba lehet sorolni:

• Gakuszó: a gagakuban, a császári udvari zenében használt koto.
• Cukuszó: a cukusi-rjú iskola hangszere, eredetileg buddhista szerzeteseknek, konfuciánus tudósoknak, nemesembereknek tanították, a vakok és a nők számára tiltott volt.
• Zokuszó: a közemberek, a hétköznapi muzsikálás hangszere.
• Sinszó: a koto 20. századi új típusainak csoportja, melynek zömét Mijagi Micsio fejlesztette ki. Ide tartozik például a 17 húros basszuskoto, vagy a tanszó, egy kisebb méretű modernizált koto, amely lábakra van helyezve, és a zenész széken ülve játszik rajta.

A gakuszó és a cukuszó csak apró részletekben különbözik egymástól, és a zokuszó is közeli rokonságban áll velük. A zokuszó két legfontosabb változata az Ikuta koto és a Jamada koto. Kettejük közül napjainkban a Jamada koto élvez egyre nagyobb népszerűséget.

Használata

Játék közben hagyományosan a koto vízszintesen a talajra van fektetve, a zenész felőli jobb oldalát kis lábak emelik magasabbra. A zenész a hangszer jobb oldalánál törökülésben (agura) vagy a sarkain ülve (szeiza) foglal helyet, jobb kezével pengeti a húroknak a mozgatható húrlábaktól jobbra eső szakaszát. A bal kéz a megszólaló hangokat módosíthatja úgy, hogy a húrok bal oldali, nem rezgő szakaszát lenyomva, megfeszítve a hangmagasságot megemeli. Néha a bal kéz is részt vesz a pengetésben. A zenészhez közelebbi húrok a magas hangok, a távolabbiak a mélyek.

A kotót szokás állványra is helyezni, ilyen esetben a zenész széken ülve játszik.

A kotót a jobb kéz hüvelyk-, mutató- és középső ujjára rögzített pengetőkkel (cume) szólaltatják meg. Minden pengetőnek két része van: a „fej” (atama), ami a húrokat megpendíti, illetve az „öv” (obi) ami a pengetőt a zenész ujjbegyéhez rögzíti. Az atama bambuszból, csontból, elefántcsontból, az obi bőrből, textíliából vagy papírból készül. A pengető mérete és formája iskolánként változik: lehet vékony, hosszúkás, lehet szögletes vagy ovális formájú.

Története

A koto őse a kínai kucseng, amely először a 7-8. században került Kínából Japánba. A kínaiaktól való átvételekor, a korai Nara-korban (710–784) tizenkét húrja volt, amely később tizenháromra egészült ki. A kucsengnek szerte Ázsiában vannak rokonai, ilyenek a japán koto mellett a koreai kajagum és a vietnámi đàn tranh is.

A modern koto a japán udvari zenében használt gakuszóból jött létre. Története a 16. századig követhető vissza. Ebben az időben egy buddhista pap, Kendzsun (1547–1636), aki észak-Kjúsún élt, darabokat kezdett komponálni kotóra az általa „cukusi goto”-nak nevezett stílusban.

Fontos szerepet játszott a hangszer fejlődésében Kengjo Jacuhasi (1614-1685). Jacuhasi egy tehetséges vak zenész volt Kiotóban, teljesen új stílust teremtett, amit kumi utának nevezett el. Megváltoztatta a cukusi goto hangolását, ami eredetileg a gagaku hangolási módján alapult. Ezzel a változtatással egy új stílusú koto született; Kengjó Yacuhasit a modern koto atyjának tekintik.

A Meidzsi-kor (1868-1912) elején jelent meg a nyugati zene Japánban. Mijagi Micsio (1894-1956) egy vak zeneszerző, újító és előadó volt; őt tekintik az első japán zeneszerzőnek, aki műveiben a nyugati zenét a hagyományos kotozenével kombinálta. Mijagi nagy mértékben hozzájárult ahhoz, hogy a koto életben maradt, miközben a japán hagyományos művészetek feledésbe merültek és kicserélődtek a nyugatiasodás során. Több mint 300 darabot írt haláláig, amit egy vonatbaleset okozott 62 éves korában. Ő találta fel a népszerű tizenhét húros basszuskotót, új játéktechnikákat vezetett be, hagyományos formákat fejlesztett tovább, és ami a legfontosabb: népszerűsítette a kotót. Külföldön is szerepelt, kotóra és sakuhacsira írott darabjából, melynek címe A tavasz nyugodt tengere (春の海; Haru no Umi) 1928-tól számos más hangszerre is készült átírat. Ezt a darabot minden Újévkor előadják Japánban.

Mijagi kora óta számos más zeneszerző, köztük Szavai Tadao (1937-1997) írt és adott elő kotodarabokat, melyek folytatták a hangszer korszerűsítését. Gyerekként Mijagi kedvelt tanítványa volt Szavai özvegye, Szavai Kazue, aki a legnagyobb hajtóereje volt a koto modernizációjának és nemzetközivé tételének. A John Cage zeneszerző által Három tánc címmel komponált zongoraduettből átiratot készített négy preparált basszuskotóra. A darab a kotozene modern korszakának mérföldköve lett.

Hangzó anyag

• A tavasz nyugodt tengere
• Szakura

Jegyzetek

Források

• Adriaansz, Willem. The Kumiuta and Danmono Traditions of Japanese Koto Music. London, England: University of California Press (1973). ISBN 0-520-01785-4 
• Miki, Minoru. Composing for Japanese Instruments. Rochester, NY: University Rochester Press (2008). ISBN 1-58046-273-1 
• Paulownia – The Wood Database – Lumber Identification (Hardwoods). . (Hozzáférés: 2014. július 6.)

További információk

• Ackermann, Peter. Studien zur koto-musik von Edo. STMJ, Vol. 6, 1986
• Adriaansz, Willem. The Danmono of Japanese Koto Music. Berkeley: University of California Press, 1973.
• Gunther, Robert, and Mabuchi Usaboro. Quellen zur Kammermusik der Edo-zeit. STMJ, Vol. 3, 1985.
• Gy. Horváth László. Japán kulturális lexikon. Budapest: Corvina, 1999.
• Ikutaryū sōkyoku zenshū. Tokyo: Hōgakusha, 1983-84. 4 vols.
• Kikkawa Eishi. The History of Japanese Koto Music and Ziuta, with two CDs. Trans. with supplements by Leonard C. Holvik, ed. by Yamaguti Osamu. Tokyo: Mita Press, 1997
• Kishibe Shigeo. The traditional music of Japan. Tokyo: Kodansha International, 1984.
• Malm, William P. Japanese Music and Musical Instruments. Tokyo: Charles E. Tuttle Company, 1990.
• Malm, William P. Traditional Japanese Music and Musical Instruments. (Rev. ed.). New York, NY: Kodansha International, 2000.
• Matsuda Tōshū. Sōkyoku kashi kaimei. Tokyo: Hōgakusha, 1983.
• Sōkyoku to jiuta. TOS, Vol. 3, 1967.
• Tsuge Genichi. Anthology of Sōkyoku and Jiuta Song Texts. Tokyo: Academia Music, 1983.
• Wade, Bonnie C. Tegotomono. London: Greenwood Press, 1976.
• Yamadaryū sōkyoku gakufu. Tokyo: Hōgakusha, 1957- .
• Yamazaki Shinko. Yatsuhashiryū koto kumiuta no kenkyū. Kikkawa Eishi, ed. Tokyo: Zenongakufu Shuppansha, 1988.
• Yoshida Bungo. Nihon no koto. Hiroshima: Keisuisha, 1984.

Fordítás

Ez a szócikk részben vagy egészben a Koto (instrument) című angol Wikipédia-szócikk fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.