Lángszóró

A lángszóró begyújtott folyadék vagy gáz kontrollált, sugárban való kilövésére alkalmas eszköz. Főként katonai alkalmazása ismert. Elsőként a bizánciak alkalmazták a 7. században (görögtűz), míg a modern időkben az első, majd jóval nagyobb mértékben és a második világháború során került ismét alkalmazásra taktikai fegyverként főként az erődítmények, bunkerek leküzdésére. A legtöbb katonai lángszóró folyékony üzemanyagot használ, főleg gázolajat (dízelolaj), míg a kereskedelmi lángszórók többnyire gázzal, például propánnal töltött készülékek, mivel a gázok használata biztonságosabb az alacsonyabb tömegáramuk és a gyorsabban alábbhagyó lángjuk miatt könnyebben elolthatók szükség esetén.

A lángszórók katonai használatát az ENSZ rendelkezései korlátozzák (Protocol on Incendiary Weapons).

A katonai mellett van polgári alkalmazása is ott, ahol kontrollált tűzgyújtásra van szükség, mint például a nádcukor aratásakor és egyéb földi munkák esetén. A lángszóróknak van hordozható (háton rögzített) változata, illetve vannak, amelyeket járművekre szerelnek fel.

Katonai használata

A modern lángszórókat először az első világháború lövészárokharcai során alkalmazták, majd a használatuk a második világháború során jelentősen elterjedtebb lett. Ezeket vagy gyalogosok kezelték, vagy járművekre voltak szerelve.

A gyalogosok kezelte lángszórók két fő elemből álltak – a hátra erősített részből és a csőből. A hátra erősített rész rendszerint két vagy három hengeralakú tartályból áll. A kéttartályos rendszernél az egyik tartály sűrített, a meghajtást szolgáló közömbös gázt (általában nitrogént), a másik tartály gyúlékony folyadékot, jellemzően egy petrolkémiai anyagot tartalmaz. A háromtartályos rendszerben a két külső tartalmazza a gyúlékony folyadékot, míg a középső a meghajtógázt, így a szerkezet súlyeloszlása kiegyensúlyozottabb az azt cipelő katona számára. A hajtógáz egy flexibilis cső segítségével kihajtja a folyadékot a tartályából, bele a csőbe. A cső tartalmaz egy kisméretű tárolót, egy rúgóval működő szelepet és egy gyújtószerkezetet. Egy ravasz meghúzásával megnyílik a szelep, ami lehetővé teszi az éghető folyadéknak a gyújtószerkezet (gyújtógyertya) feletti áthaladást és a csőből való kiáramlást. A gyújtószerkezet többféle rendszerű lehet: Az egyik egyszerű típus egy elektromos melegítésű dróttekercset használ, egy másik megoldás egy őrlángot, amit a rendszer sűrített gázt tartalmazó tartályából táplálnak.

A lángszórókat legfőképpen erődítések, bunkerek és más kiépített állások ellen használták. A lángszóró gyúlékony folyadékot lövell ki sugárban, nem pedig magát a lángot. A lángrakapó folyadék az épületek falára vagy tetejére kerülve, onnan aláfolyva bejuthat kívülről nem látható helyekre is, így a bunkerek vagy gépfegyverállások belsejébe. A lángszórók rendszerint kis hatótávolságú és csak pár méter hatótávolságú eszközökként láthatók a filmekben, mivel a színészek biztonsága érdekében ezek a lángszórók propángázzal töltöttek. A korabeli lángszórók a célpontot 50-100 m távolságból voltak képesek lángra gyújtani. A gyúlékony folyadékot a kilövellése után is lángra lehet lobbantani egy gyújtóeszköz segítségével, vagy begyulladhatott az a bunker belsejében lévő tűz hatására is.

A lángszórók kezelői számos veszélynek ki vannak téve. Az első hátrány a fegyver súlyából és méretéből adódott, ami korlátozta a kezelőjének mozgékonyságát. A fegyver csak pár másodpercig volt használható, mivel nagyon hamar elfogyasztotta az üzemanyagát. Ezért a kezelőjének pontosan kellett vele célra tartania. Az érintőakna-stílusú robbanó kivetőtöltettel szerelt rendszerek (fougasse-style explosive propellant system) lövésszáma is korlátolt. A fegyver könnyen felismerhető volt a harctereken, így a kezelőit hamar azonosíthatták és kiemelt célpontnak számítottak, főleg a mesterlövészek számára. A lángszórók kezelőit ritkán ejtették hadifogságba, főleg ha a célpontja túlélte a lángszórótámadást. Több esetben a kezelőket rögtönítélő bíróság döntése alapján kivégezték. A lángszórók hatásos lőtávolsága más hasonló méretű fegyveréhez képest rövid. A hatásosság érdekében a kezelőnek a célpont közelébe kellett kerülnie, amivel megkockáztatta, hogy magára vonja az ellenség tüzét. A járművekre szerelt lángszórók esetében is fennállt ez a probléma. A lőtávolságuk bár jóval nagyobb volt, mint a gyalogos katonák lángszóróié, de még mindig jóval rövidebb, mint a gyalogsági fegyvereké általában.

A filmekben felnagyítják a tartályokat ért ellenséges találatok okozta robbanás kockázatát. Egyes esetekben a hajtógáz tartályát ért lövedék- vagy repesztalálat okozott robbanást, ami végzett a fegyver kezelőjével. A Vietnam in HD című dokumentumfilmben Charles Brown szakaszvezető beszámolt arról az esetről, mikor az egyik embere életét veszítette a lángszóróját ért gránátszilánk következtében a 875-ös dombért folytatott küzdelem során.

A nyomásfokozó tartály egy nem gyúlékony gázt tartalmaz magas nyomáson. Ha ez a tartály felszakad, az erőhatás miatt a kezelő előre bukhat. A tartályokban lévő üzemanyagkeverék nehezen gyullad be, ezért alkalmaznak náluk magnéziummal töltött gyújtószerkezeteket. Ha egy lövedék kilyukasztja a tartályt, a benne lévő dízelolaj vagy napalm egyszerűen kifolyik belőle, hacsak nem gyújtóhatású lövedék találta el.

A lángszórók hátrányainak a kiküszöbölésére a legjobb módszer az volt, ha páncélozott járművekre telepítették őket. A Brit Nemzetközösség és az Egyesült Államok használtak a leginkább a járműre szerelt lángszórókat. A britek és a kanadaiak Wasp névvel rendszeresítettek lángszóróval szerelt Universal Carrier lánctalpas járműveket gyalogsági zászlóalj szinten 1944 közepétől kezdődően. A kezdeti harckocsikra szerelt lángszórók közé tartozott a Badger (a Ram tankokból kialakítva) és az Oke, melyeket első ízben a dieppe-i rajtaütéskor vetettek be.

Harci bevetései

A propángázzal működtetett lángszórónál a gáz a saját nyomása eredményeképpen kerül a tartályból a csőbe és annak végénél egy piezo gyújtó lobbantja lángra.

A folyékony anyaggal működő lángszóróknak a gyúlékony folyadék kijuttatásához való sűrített gáztartálya kisebb méretű. A hajtógázas tartályhoz két cső csatlakozik. Az első a folyadéktartályokba nyílik és elegendő nyomást fejt ki ahhoz, hogy a folyadékot kiszorítsa onnan. A másik csővezeték egy gyújtókamrába vezet, mely a fegyver csőrészének vége előtt foglal helyet és ahol elkeveredik levegővel és piezo gyújtóval gyújtják be. Ez az előgyújtás a forrása annak a lángnak, amit a filmeken és dokumentumfilmeken a fegyver csöve előtt lehet látni. Ahogy a folyadék átáramlik a lángon, begyullad és a célpont irányába vetődik ki.

Története

Görög és bizánci lángszórók

A tűz hajításának fegyverként való alkalmazása az ősidők óta létező koncepció volt. Thuküdidész leírása szerint a peloponnészoszi háború során a boiótiaiak használtak egyfajta lángszórót a délioni csatában az athéniak erődfalainak lerombolásához. Később a bizánci korban a hadihajókon alkalmaztak kézi erővel működtetett szivattyúval szerelt lángszórókat. A Bizánci Birodalom széleskörben alkalmazta a görögtüzet, amit állítólag a héliopoliszi Kallinikosz fejlesztett ki 673 körül. A bizánci szövegek említést tesznek olyan szárazföldi egységekről, melyek görögtüzet lövelltek ki és kheiroszifóna (χειροσίφωνα) volt a megnevezésük, ami kézben tartott szifont jelentett (egyes számban: χειροσίφωνο). A modern lángszóró elődje egy kézben tartott szivattyúból, egy szifonos vezetékből és egy szelepből álló szerkezet volt, melynek kivezetésénél egy a modern eszközökhöz hasonlóan egy kis láng gyújtotta be a kilövellt folyadékot. A bizánci Hérón Poliorcetica című művében található egy mozgatható lángszóróval felszerelt katonát szemléltető ábra. A görögtüzet elsősorban a tengeren vetették be és jelentős előnyt biztosított a bizánci flottának az ellenséges hajóhadakkal szemben, mint például az arabokéval szemben, akik később átvették tőlük a görögtüzet. Egy 11. századi illusztráció maradt fent róla Ióannész Szkülitzész kéziratában.

Abū ʿAbdallāh al-Khwārazmī a Mafātīḥ al-ʿUlūm (“Kulcsok a tudományokhoz”) című művében 976 körül megemlíti a bāb al-midfát és a bāb al-mustaqot, amik állítása szerint naftaszórók részei és kivetők (al-naffātāt wa al-zarāqāt) voltak. Ibn al-Razzaz al-Jazari 1206-ból való „Elmés mechanikus eszközök könyve” (Kitāb fī ma 'rifat al-ḥiyal al-handasiyya) említést tesz egy naftakilövellőről (zarāqāt al-naft).^:582

• 
  Egy boiótiai lángszóró modellje a Thesszaloniki Tudományos Központ és Technológiai Múzeumban
• 
  A boiótiai lángszóró működését szemléltető ábra
• 
  A bizánci-arab háborúk tengeri harcaiban első ízben bevetett görögtűz ábrázolása Szkülitzész kódexében
• 
  Görögtüzet kilövő bizánci „kézi szifon” egy 1605-ös vatikáni kódexben

Kínai lángszórók

A Pen Huo Qi (kb.: tűzpermetező szerkezet) egy kínai szelepes lángszóró volt, ami egy benzinhez vagy naftához hasonló anyagot használt. Az eszközt 919 körül fejlesztették ki az „öt dinasztia és a tíz királyság” korában. A görögtüzet 917-ben említi Kínában elsőként a Vu Renchen által írt „A tíz királyság tavaszi és őszi évkönyvei.” 919-ben szifonos kilövő-szivattyút (siphon projector-pump) használtak a „félelmetes lángoló olaj” (Meng Huo Yuo) célba juttatására, amit nem lehetett vízzel eloltani Lin Yu (林禹) Wu-Yue Beishi (吳越備史) című művében tett megállapítása szerint. Ez az első hiteles kínai feljegyzés a görögtűz lángszóróval való alkalmazását illetően. Lin Yu azt is megjegyezte, hogy a „félelmetes lángoló olajra” Kína végső soron a „déli tengerekkel” (azaz Arábiával; 大食國 Dashiguo) való kapcsolata során tett szert. A Langshan Jiang-i csata (a farkashegyi folyónál vívott csata) során 919-ben Venmu király hadiflottája vereséget mért a Vu királyság flottájára, mivel a „tűzolaj” segítségével fel tudta gyújtani annak hajóit. Ekkor használták első ízben a kínai hadviselésben a lőport is, mivel a lángra lobbantáshoz egy lassú égésű kénezett gyutacsra volt szükség. A kínaiak egy kétszelepes fújtatót használtak az egyetlen hengeralakú tartályban tárolt kőolajszármazék kiszivattyúzására, végül egy lassan égő lőpor gyújtotta be az olajat az 1044-ben keletkezett Vujing Zongjao kézirat szerint. A Déli Tang állam és a Szong dinasztia flottái között összecsapásra került sor a Jangce folyón 975-ben. A Déli Tang állam flottája megpróbált lángszórókat bevetni a harcban, de a hirtelen feltámadó erős szél a tüzet az ő irányukba fújta és a lángok az ő hajóikat emésztették el. Négy kerekű mozgatható kocsikra szerelt lángszórók a későbbi kínai feljegyzések, illusztrációk és leírások alapján már az 1044-es Vujing Zongjao lapjain is felbukkantak. Az illusztrációit 1601-ben is újrarajzolták. A haditechnikai fejlődés a Szong-dinasztiát is segítette az északi szomszédaival, főként a mongolokkal szemben.

Lángszórók a 20. század elején

A modern lángszórót Németországban találták fel és az itt használt szót (Flammenwerfer) vette át több más nyelv is tükörfordításban, pl. a magyar és az angol (flamethrower). Az első modern értelemben vett lángszóró kifejlesztését Richard Fiedlernek tulajdonítják. Ő a Flammenwerferének több modelljét is a német hadseregnek adta át kiértékelésre 1901-ben. Ezek közül a legjelentősebb egy hordozható eszköz volt, mely egy vertikálisan elhelyezett, 1,2 m magas hengerből állt, amit horizontálisan két részre osztottak és az alsó részében magas nyomású gázt, a felső részében gyúlékony olajat tartalmazott. Egy fogantyú lenyomásával a hajtógáz a gyúlékony olajat belenyomta egy gumicsőbe, melynek végén egy acél fúvóka volt és itt az olaj egy egyszerű gyújtókanóc lángja felett elhaladva lángra lobbant. A fegyver lángot lövellt ki 18 m távolságra hatalmas füstképződés mellett. A fegyvert egyszer lehetett elsütni. Ismételt használathoz a gyújtórészt ki kellett cserélni.

A magyar Szakáts Gábor fejlesztette ki azt a lángszórót, amit a német hadsereg az első világháború alatt használt. Szakáts lett az egyetlen olyan magyar állampolgár, akit Franciaország a háború után feltett az általa háborús bűnösnek vélt személyek listájára. Még szülővárosa, Budapest is megtagadta Szakáts eltemetését a találmánya miatt. A német hadsereg csak 1911-ben vette át az első lángszóróját. Egy külön speciális ezredet állítottak fel 12 lángszóróval felszerelt századdal. Ennek ellenére a tűz első világháborús használata megelőzte a lángszóróét, mikor az Argonnok-Maas szektorban 1914 októberében egy gyújtóbombával gyújtottak be egy benzines permetet.

A lángszóró első (jelentősebb?) bevetésére az első világháborúban 1915. február 26-án került sor Verdun mellett a franciák ellen az 5. (csöves) rohamzászlóalj részéről. 1915. július 29-30-ika éjszakáján alkalmazták első ízben összehangolt akcióban a brit lövészárkok ellen a belgiumi Hooge-nál Ypern közelében, ahol az ellenséges vonalak mindössze 4,5 méterre voltak egymástól. Mindössze hat lángszóró bevetésével sikerült két brit zászlóaljat megfutamítani, viszont még ekkor is az áldozatok többsége azok közül a katonák közül került ki, akik a lövészárkot elhagyva kaptak lőtt sebeket, nem pedig a lángszórók tüzétől. After two days of fighting the British had suffered casualties of 31 officers and 751 other ranks. A két napi küzdelem után a britek vesztesége 31 tiszt és 751 más rangú katona volt. A Hooge melletti harcok német szempontból a meglepetés ellenére is kudarccal végződtek, mivel nem álltak a rendelkezésükre tartalékok az elfoglalt területek biztosítására, így hamarosan visszaállt csaknem a támadás előtti frontvonal.

A támadás sikere a német hadsereget arra késztette, hogy a fegyvert minden fronton alkalmazza és a támadó alakulatok alapfegyverzetévé tegye. A lángszórókat hatos rajokban vetették be a csaták során és feladatuk az volt, hogy a támadás elején mérjenek pusztító csapást az ellenségre és segítsék a gyalogság előretörését. A lángszóró rövid távolságra volt használható de voltak más korlátjai is: nehézkes és nehezen kezelhető fegyver volt, biztonságosan csak egy lövészárokból lehetett használni abban az esetben, ha az ellenséges lövészárok nem volt messzebb, mint a lángszóró hatótávolsága, ami mindössze 18 méter volt. Ez pedig nem volt egy gyakori eset. Az olaj is mindössze két percig tartott ki. A lángszóróknak nem volt önszabályozó szelepe, ami a nyomást állandó szinten tartotta volna, így a tartályok szelepeit folyamatosan után kellett állítani, így maga a lángszóró üzemeltetéséhez három ember szükségeltetett és mivel ők eközben más fegyvert nem használhattak, a védelmükre két gyalogos katonát rendeltek melléjük. Egy lángszórós csapat így öt főből állt. A lángszóró nagyon érzékeny volt a közvetlen találatokra és a repeszekre. Esetenként előfordult, hogy a fegyver elsütésekor bármi külső hatás nélkül felrobbant.

A németek a háború során több mint 650 támadó hadműveletük során vetették be a lángszóróikat.

A britek a somme-i csatában alkalmaztak első alkalommal lángszórókat. Az első kísérleti szerkezeteknek a "Livens Large Gallery Flame Projector" nevet adták a kifejlesztőjük, William Howard Livens után. Ez a fegyver hatalmas méretű volt és egyáltalán nem lehetett hordozni. A hatásos lőtávolsága 90 yard volt (81 m), amivel alkalmasnak bizonyult a lövészárkok megtisztítására, de mivel más előny nem volt, a projektet elejtették.

Az 1918. április 23-ai Zeebrügge elleni rajtaütés alkalmával két Moriss-típusú lángszórót rögzítettek a Vindictive könnyűcirkálóra és az akció alkalmával a brit haditengerészet több Hay-típusú hordozható lángszórót is alkalmazott még. Egy a hadműveletről tudósító brit újság ekkor még flammenwerfer néven említette a lángszórót, annak német nevét átvéve.

A francia hadsereg lángszóróit a Schilt-család képezte, melynek példányait az olasz hadsereg is alkalmazta. Az orosz hadsereg 11446 saját gyártású lángszóróval rendelkezett, melyek közül több mint 10000 volt a hordozható Tovarnicki-típusú.

Az első világháborúban a lángszórókkal eltalált, lángokban álló katonákat gyakran lelőtték a – saját vagy ellenséges – bajtársak, hogy a tűzhalál borzalmaitól legalább részben megszabadítsák őket. A második világháborúban ettől rendre eltekintettek, hacsak a lángokban álló ellenséges katona veszélyt nem jelentett a saját katonákra, avagy ha a saját bajtársak szenvedéseit rövidítették meg vele.

A két világháború között

1918 és 1939 között a lángszórók ritkán kerültek bevetésre. Alkalmazták őket a háború utáni zavargások során Németországban és a Monarchia utódállamaiban, valamint a spanyol polgárháború során, ezen kívül már gyakrabban a Japán és Kína közötti konfliktus során. A technológiai fejlődés gyorsabb mozgóháborút tett lehetővé és a lángszórókat bevetették az utcai harcok során a házakba magát befészkelő ellenség ellen. A szobákba bejutó olaj gyorsan szétterülve pusztító hatást fejtett ki. A lángszórót sikerrel lehetett alkalmazni a harckocsikkal szemben is.

A két háború közötti időszakban legalább négy lángszórót használt a chaco háborúban a bolíviai hadsereg a paraguayi Nanawa erőd elleni sikertelen támadáskor 1933-ban.

Második világháború

A lángszórót széles körben alkalmazták a második világháború során. 1939-ben a Wehrmacht első ízben a danzigi lengyel postahivatal ellen vetett be hordozható lángszórókat. Az USA 1942-ben állította szolgálatba a saját hordozható lángszóróit. A fegyvert a hátukon cipelő gyalogosok sebezhetősége és annak rövid hatótávolsága vezetett a harckocsira szerelt változattal való kísérletekhez (flame tank) és több ország is kifejlesztett ilyen harckocsikat.

Tengelyhatalmak

Németország

A németek a Flammenwerfer 35 típusú lángszórójukat intenzíven alkalmazták a nyugati hadjárat során az erődítmények ellen, majd ezt az átdolgozott Flammenwerfer 41 váltotta le, ami a háború végéig használatban maradt. A második világháborús német lángszórók általában egy nagy olajtartállyal rendelkeztek és a nagynyomású gáztartályt mögéje vagy az oldalához rögzítették. Egyes német lángszórók csak a viselőjük hátának alsó részén foglaltak helyet, így felette maradt szabad hely a hagyományos hátizsáknak.

A lángszórók használata hamarosan visszaszorult. A németek intenzíven használták őket még a városi harcok alkalmával Lengyelországban, mind az 1943-as varsói gettólázadás, mind az 1944-es varsói felkelés leveréséhez. A háború második felében a Harmadik Birodalom területveszteségei után egy kisebb, jóval kompaktabb lángszórót fejlesztettek ki, az Einstossflammenwerfer 46-ot.

Németország használt járművekre szerelt lángszórókat is, legtöbbjüket az Sd.Kfz. 251 féllánctalpasokra szerelve, valamint a Panzer II és Panzer III harckocsikra telepítve. Az ilyen harckocsikat Flammpanzernek (lángtank) nevezték.

A németek gyártottak egy lángszóróaknát is Abwehrfeuerwerfer 42 megjelöléssel a fegyver egy hasonló szovjet verzióját alapul véve. Ez egy egyszerhasználatos lángszóró volt, melyet a szokványos taposóaknák között helyeztek el a kulcsfontosságú védelmi pontokon és vagy egy botlódrót aktiválta vagy távirányítással hozták működésbe. 30 liter olajat tartalmazott ami 1-1,5 másodperc alatt belobbant és 14 méter sugarú körben végzett pusztítást. Egy Olaszországban fellelt ilyen védelmi rendszer hét lángszóróaknát tartalmazott, melyek gondosan álcázva voltak és egy központi irányító pontra voltak bekötve.

• 
  Flammenwerfer 35 a keleti fronton
• 
  Egy német lángszórós 1944-ben
• 
  Egy Flammpanzer III Olaszországban 1943-ban
• 
  Flammpanzer III-as Oroszországban 1943-ban

Olaszország

Olaszország a második olasz–etióp háború, a spanyol polgárháború és a második világháború alatt használt hordozható és L3/35 harckocsikra telepített lángszórókat, mely járműveket ezután L3 Lf-ként jelöltek (itt az „Lf” feloldása: lanciafiamme). Az L3 Lf egy CV-33 vagy CV-35 kisharckocsi („tankett”) volt, mely a géppuskafészkének helyére egy lángszórót kapott. Az észak-afrikai hadszíntéren az L3 Lf-ek alig értek el sikereket. Az olaszok kifejlesztettek egy L6 jelzésű lángszórós harckocsit is az L6/40 könnyűharckocsira telepítve.

Japán

Az ázsiai országok közül főként Japán használt lángszórókat, amik a vidéki Kína könnyűszerkezetű, főként fából épült házai elpusztításánál bizonyultak nagyon hatékonynak. A japánok a csendes-óceáni hadszíntéren hordozható kézi lángszórókat használtak a megerődített helyek megtisztítására a Wake-szigetért, a Corregidorért, a Tenaruért és a Guadalcanalért vívott harcokban valamint a Milne-öböli csata során.

Románia

Lángszórókat használt a román haderő is és tervezték ezek járműre szerelését. A Mareșal páncélvadásznak lett volna egy parancsnoki verziója is, mely géppuskákkal és egy lángszóróval lett volna felszerelve.

Szövetségesek

Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség

A brit második világháborús lángszórók – melyeket Ack Packeknek neveztek – fánk alakú olajtartállyal rendelkeztek és melynek közepén volt a kisméretű gáztartály. A kinézete alapján számos alakulatnál mentőbójának (lifebuoy) nevezték őket. A hivatalos megnevezésük Flamethrower, Portable, No 2 volt (2-es számú hordozható lángszóró).

1940-1941-ben a Petroleum Warfare Department részletes terveket készített lángszóróaknák telepítésére egy német partraszálló hadművelet feltartóztatása érdekében, amihez 50000 hordóból alakítottak volna ki 7000 üteget Dél-Anglia szerte.

A britek ritkán használták a hordozható lángszóróikat, ehelyett inkább a Churchill Crocodile lángszórós tankokra támaszkodtak az európai hadszíntéren. Ezek a harckocsik nagyon hatékonynak bizonyultak a német védelmi állások ellen és a tengelyhatalmak hivatalosan is tiltakoztak a használatuk ellen. Ezen fegyverek hatótávolsága meghaladta a 140 métert. Vannak olyan német alakulatoktól származó dokumentumok, melyek brit lángszórós tankok fogságba ejtett személyzetének rövid úton való kivégzését írják le.

A csendes-óceáni hadszíntéren az ausztrál csapatok átalakított Matilda harckocsikat használtak lángszóróval és ezeknek a Frog (béka) nevet adták.

• 
  Egy brit "lifebuoy" lángszóró 1944-ben
• 
  Egy Churchill tank Crocodile lángszóróval felszerelve
• 
  Egy ausztrál katona lángszóróval tüzel egy japán bunkerre

Egyesült Államok

A csendes-óceáni hadszíntéren az amerikai hadsereg M-1 és M-2 típusjelzésű lángszórókat használt a kiépített védelmi állások, barlangok és lövészárkok ellen. Új-Guineától kezdve a Guadalcanalon vívott harcok végső fázisain és a Fülöp-szigetek visszafoglalásán át Okinaváig, az amerikaiak használtak hordozható lángszórókat.

Gyakran lángszórós csapatokat állítottak össze műszaki egységekből, később a vegyialakulatok egységeivel együtt. Az amerikai hadsereg több lángszórót alkalmazott, mint a tengerészgyalogság, és a hadsereg vegyi alakulatai kísérletezték ki az Sherman tankokra való telepítésüket is. Az Okinawán bevetett összes lángszórós harckocsi a 713. átmeneti harckocsi zászlóalj kötelékébe tartozott és feladatuk a gyalogság támogatása volt. A csendes-óceáni hadszíntér összes lángszórós egységét a haditengerészet építőcsapatai (a „Seabees”) szakemberei képezték ki Unmacht ezredes irányításával Hawaii-on.

Az amerikai hadsereg (U. S. Army) Európában jóval kisebb számban használt lángszórókat, habár rendelkezésre álltak speciális esetekre. Lángszórókat vetettek be a normandiai partraszálláskor az erődítmények leküzdésére és az Omaha partszakasz legtöbb partraszálló csónakjának volt egy két lángszóróssal rendelkező csapata. A Normandiában bevetett lángszórósokat a bunkerekben lévő német lövészek fő célpontjaivá váltak és csak nagyon ritkán tudtak emiatt egyáltalán lőtávolukba jutni.

A tengerészgyalogság az M2A1-7 és M2-2 jelzésű háton rögzíthető típusokat használták, és sikeresnek bizonyultak a japán lövészárkok és bunkerrendszerek megtisztításában. Első alkalommal Tarava szigetének félelmetes védelmi rendszere ellen vetették be a lángszórókat 1943 novemberében. Az M3 Stuart könnyűharckocsikra szerelve első ízben a Mariana-szigeteknél használták őket és SATAN lángszórós tankoknak nevezték őket. Bár hatékonyak voltak, nem volt meg a kellő páncélzatuk ahhoz, hogy erődítmények ellen vethessék be őket és ezért inkább az erősebb páncélzatú M4 Sherman tankokkal váltották fel őket. A tengerészgyalogság korábban LVT-4 AMTRAC-okra szerelt nagy haditengerészeti lángszórókat vetett be Peleliunál. A háború későbbi részében mindkét fegyvernem használt LVT-4 és LVT-5 kétéltű lángszórós tankokat korlátozott mennyiségben. Mind a hadsereg, mind a tengerészgyalogság bevetette a gyalogosok által hordozható lángszórókat, bár érkeztek be a Ronson-rendszerű lángszórófegyverzettel ellátott Sherman harckocsikból is.

Azokban az esetekben, ahol a japánok mély barlangokba fészkelték be magukat, a lángok gyakran felemésztették az oxigént és ez megfullasztotta a bentlévőket. A háború után megkérdezett japán katonák közül sokan úgy nyilatkoztak, hogy a lángszórók jobban megrémisztették őket, mint bármely más amerikai fegyver, és ezek kezelőit vették gyakran elsőként célba. A japánok sokszor inkább választották a tűzhalált, mint hogy megadják magukat.

• 
  A 33. gyaloghadosztály egyik katonája egy M2-es lángszóróval
• 
  Amerikai tengerészgyalogosok lángszóróval támadnak egy japán hadállást Guam szigetén
• 
  Az amerikai 2. tengerészgyalogos harckocsi zászlóalj (Satan) egy japán géppuskabunkert gyújt lángra Saipan szigetén
• 
  Egy amerikai lángszórós katona fut ellenséges tűz közepette
• 
  Az amerikai hadsereg M2A1-7 típusú lángszóróját és kezelőjét szemléltető rajz

Szovjetunió

A szovjet FOG-1 és FOG-2 lángszórók rögzített fegyverek voltak és a védelemben használták őket. Gyújtóaknaként is lehet őket kategorizálni. A FOG-nak csak egy tartálya volt az olaj tárolására, amit egy robbanótöltet segítségével nyomtak össze és lövelltek ki így a fegyver csövén. A FOG-1-et a németek lemásolták és Abwehrflammenwerfer 42 néven rendszeresítették.

A második világháború többi résztvevőjével ellentétben a szovjetek igyekeztek álcázni a gyalogsági lángszóróikat. A ROKS-2 esetében a fegyver csövét egy átlagos gyalogsági puskáéhoz hasonlóra alakították ki, pl. egy Mosin-Nagantéra emlékeztető alakúra, az olajtartály pedig egy hagyományos katonai hátizsák formájával bírt. Ezzel igyekeztek elérni azt, hogy a lángszórós katona ne váljon egyből kivehetővé és ne vonja egyből magára az ellenséges tüzet.

1945 után

Az Egyesült Államok tengerészgyalogsága használt lángszórókat a koreai és a vietnámi háborúban. Az M113 lövészpáncélos lángszórós változatát, az M132-t sikeresen használták a konfliktusokban.

Az USA arzenáljából 1978 óta hiányoznak a lángszórók, mivel a védelmi minisztérium egyoldalúan lemondott a használatukról. Az utolsó amerikai gyalogsági lángszóró az M9-7 jelzésű volt, amit még Vietnámban használtak. A modern hadviselésben már kétségessé vált a hatékonyságuk. Egyes állításokkal szemben nincs betiltva általánosan a használatuk, de mint gyújtófegyverek az ENSz „Egyes konvencionális fegyverekre vonatkozó konvenciójának” (Convention on Certain Conventional Weapons) III. protokollja korlátozza a használatukat.

Az USA által kifejlesztett lángszórók utolsó típusa az M9-es modell volt. Ennek a meghajtógázt tartalmazó tartálya a bal oldali olajtartály alatt volt elhelyezve egy gömb alakú edényben. A nem lángszóró-típusú gyújtófegyverek továbbra is a megmaradnak a modern katonai arzenálokban. Termobárikus fegyvereket vetett be az Egyesült Államok Afganisztánban illetve Oroszország Ukrajnában 2022-ben. Az USA és a Szovjetunió is kifejlesztett rakétarendszereket gyújtóbombák célba juttatására, az M202 FLASH-t és a RPO Rys-t, ami az RPO-A Shmel továbbfejlesztett változata.

Az észak-írországi konfliktus vége felé az 1980-as években az Ír Köztársasági Hadsereg (IRA) több szovjet LPO-50 típusú katonai lángszórót csempészett be a líbiai kormányzat közreműködésével. Az egyik lángszórót be is vetették 1989. december 13-án a Rosslea melletti Derryardban lévő brit katonai ellenőrzőpont elleni támadás során. Egy másik IRA egység egy éven belül két támadást is végrehajtott két improvizált, traktorral vontatott lángszóró bevetésével az 1990-es évek elején egy brit katonai őrtorony ellen Crossmaglenben. Az első incidensre 1992. december 12-én került sor, mikor a bunkerben a Scots Guard egység katonái láttak el szolgálatot, a másodikra 1993. november 12-én. Az eszközt egy trágyaszóróból alakították ki, mely az olaj adagolását végezte és a működése megkezdése után pár másodperccel egy kisebb robbantással lobbantották lángra a kilövellt olajat. Az 1993-ban végrehajtott akció alkalmával egy kilenc méter magas tűzgömb borította be a tornyot hét percen át. A bent lévő négy katonát egy Saxon páncélautó segítségével menekítették ki.

Személyes birtokolhatóságuk (egyes angolszász országokban)

Az Egyesült Államokban a lángszóró privát birtoklását szövetségi törvények nem korlátozzák, mivel munkaeszköznek számít, nem pedig lőfegyvernek. A birtoklásukat 48 állam engedélyezi, míg Kalifornia és Maryland tiltja.

Az Egyesült Királyságban a lángszórók „tiltott fegyvernek” számítanak az 1968-as fegyverbirtoklási törvény 5(1)(b) pontja és a 2004-es észak-írországi fegyverbirtoklási rendelet 45(1)(f) pontja a birtoklása esetére 10 évig terjedő szabadságvesztést helyez kilátásba büntetésként. 1994-ben Belfast mellett egy férfi a Sullivan Upper School diákjait támadta meg egy otthon összetákolt lángszóróval.

Egy dél-afrikai ember „Blaster” névvel hozott forgalomba egy autóra szerelhető lángszórót 1998-ban gépjárműrablók elleni védelmi eszközként. Azóta ennek használatával már felhagytak, az illető pedig zsebben hordozható önvédelmi lángszórók fejlesztésére állt át.

Elon Musk, a Tesla vezérigazgatója és a SpaceX tulajdonosa egy „nem lángszóró” (not a flamethower) megnevezésű eszközt dobott a piacra a The Boring Company nevű cégével és 20000 darabot adott el belőle. Ez az eszköz propángázt használ folyadék helyett, így inkább hasonlít egy olyan fáklyához, mint amilyen a háztartási és kertészeti boltokban is megtalálható.

Egyéb használati területei

A lángszórókat időnként használják a területgazdálkodásban és a mezőgazdaságban ellenőrzött tüzek gyújtásához. Például a cukornád feldolgozásakor, mikor a nádasban felperzselik a kombájnokat eltömítő elhalt, száraz leveleket és emellett elpusztítják az esetleg itt megbúvó mérges kígyókat is. Gyakrabban használják a driptorchot vagy bengáli tüzet.

A San Francisco Flier egyik 1998 decemberi száma szerint az amerikai hadsereg többek között állítólag használt lángszórókat is Washington utcáin, hogy a John F. Kennedy elnök beiktatása előtt esett meglepően nagy mennyiségű hótól megszabaduljanak. Egy háton rögzített lángszórókkal felszerelt csapatnak jelentős szerep jutott a 2012-es paralimpiai játékok záróünnepségén. Mindegyiknek egy nagy tartálya volt és 3,7 m hosszú lángnyelvet tudtak kilövellni.

2014 áprilisában a dél-koreai Chosun Ilbo újság megerősítés nélkül azt közölte, hogy Észak-Koreában egy kormányzati tisztviselőt, O Sang-Hont, a közbiztonságért felelős miniszterhelyettest lángszóróval végezték ki.

A svájci rendőrség lángszórókat alakított át, hogy vízben oldott könnygázzal töltve azok tömegoszlatásra legyenek alkalmasak (Umgebauter Flammenwerfer 40).

Lásd még

• Molotov-koktél

Jegyzetek

Fordítás

• Ez a szócikk részben vagy egészben a Flamethrower című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.
• Ez a szócikk részben vagy egészben a Flammenwerfer című német Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.

Források

• The Flamethrower. London: Bloomsbury Publishing, 16–18. o. (2015). ISBN 978-1472809049 
• Needham, Joseph. Science and Civilization in China. Taipei: Caves Books, Ltd. (1986) 
• Flamethrower Troops of World War I. Atglen, Pennsylvania: Schiffer Publishing Ltd (USA) (2010). ISBN 978-0764335266 

Linkek

A Wikimédia Commons tartalmaz Lángszóró témájú médiaállományokat.

Nézd meg a lángszóró címszót a Wikiszótárban!

• First World War.com: Weapons of War: Flamethrowers
• Weapons of the World War II gyrene: Flamethrowers
• Howstuffworks "How Flamethrowers Work"
• Jaeger Platoon: Portable flame-throwers
• A history of flamethrowers
• Image of flamethrower in use
• Images, including a tank-mounted flamethrower's nozzle
• The Pen Huo Qi
• History and images of Australian flamethrowers
• WWII German army flamethrowers
• Modern Russian Flamethrowers, page in Russian
• USA-type flamethrower in use
• M42B1 Flamethrower Sherman Tank at U.S. Veterans Memorial Museum