Az elmúlt évtizedekben a Louis Aragon egyre nagyobb érdeklődést váltott ki a különböző területek kutatói, akadémikusai és szakemberei körében. A Louis Aragon hatása a modern társadalomra tagadhatatlan, hatásai a gazdasági szférától a kulturális szféráig terjednek, beleértve az egészségügy és a technológia területét is. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Louis Aragon különböző oldalait, és elemezzük mindennapi életünk különböző aspektusaira gyakorolt hatását. Az identitásformáló szerepétől az üzleti stratégiák kidolgozásában való részvételig a Louis Aragon olyan releváns témává vált, amely több szempontból is megérdemli a vizsgálatot. A Louis Aragon elemzésén keresztül igyekszünk rávilágítani a következményeire és feltárni összetettségét, hogy jobban megértsük a jelenkori világban betöltött szerepét.
Louis Aragon | |
Született | 1897. október 3. Párizs 16. kerülete |
Elhunyt | 1982. december 24. (85 évesen) Párizs 7. kerülete |
Álneve | Albert de Routisie, François la Colère, Jacques Destaing |
Állampolgársága | francia |
Házastársa | Elsa Triolet |
Szülei | Marguerite Toucas-Massillon Louis Andrieux |
Foglalkozása | |
Iskolái | Lycée Carnot |
Kitüntetései |
|
Sírhelye | Moulin de Villeneuve (Saint-Arnoult-en-Yvelines, park) |
Írói pályafutása | |
Jellemző műfajok | vers, regény, esszé |
Irodalmi irányzat | dadaizmus, szürrealizmus, szocialista realizmus |
Alkotói évei | 1919–1980 |
Első műve | Feu de joie (Örömtűz) (1919) |
Fontosabb művei | Le Paysan de Paris (Párizs parasztja) (1926) Les Yeux d'Elsa (Elza szeme) (1942) Aurélien (Sziget a Szajnán) (1944) Le Roman inachevé (A befejezetlen regény) (1956) Blanche ou l'oubli (Blanche, vagy a felejtés) (1967) |
A Wikimédia Commons tartalmaz Louis Aragon témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Louis Aragon (ejtsd: lwi aʀagɔ̃) (Párizs (?), 1897. október 3. – Párizs, 1982. december 24.) francia költő, író, újságíró, esszéista, fordító és kritikus.
Az 1920-as években jelentős szerepet játszott a dadaista és szürrealista mozgalomban, majd 1930 után a szocialista realizmus első számú franciaországi képviselőjévé vált. A második világháború alatt írt nagy hatású hazafias verseiben a fasiszta megszállók ellen mozgósított. Szerelmes verseit a korszak legismertebb francia énekesei zenésítették meg és énekelték, s az ezekből készült hanglemezek milliókhoz juttatták el a nagy költő hírét, szavát.
Művei évtizedekkel halála után is tovább élnek: Blanche, vagy a felejtés című regényének egy részlete 2010-ben a francia írásbeli érettségi egyik tétele volt, a tekintélyes Gallimard francia könyvkiadó 1997 és 2012 között a Pléiade sorozatban bibliapapíron 7 kötetben jelentette meg összes műveit, a francia posta 2010-ben 4 bélyegből álló sorozatot adott ki Aragon és Elsa Triolet emlékére, és számos francia városban utcát, teret, iskolát neveztek el a költőről. Mindamellett sokak szemében Aragon életére és műveire is árnyékot vetett az a tény, hogy haláláig a Francia Kommunista Párt aktív tagja és egészen az 1968-as prágai tavasz elfojtásáig a szovjet rendszer és a kommunista ideológia meggyőződéses híve volt.
Aragon házasságon kívül született, s apja, a tekintélyes protestáns családból származó, a költő születésekor 57 éves Louis Andrieux, aki 1876-tól 1889-ig (majd később 1910-től 1924-ig ismét) parlamenti képviselő, 1879-től 1881-ig Párizs rendőrprefektusa, 1881-ben pedig Franciaország spanyolországi nagykövete volt, és anyja, az akkor 24 éves Marguerite Toucas, Franciaországnak a 17. században híres hitszónok püspököt is adó katolikus Massillonok leszármazottja meg akarván őrizni családjaik „becsületét”, a végsőkig titkolták szülői mivoltukat. A terhesség idejére Marguerite Toulonba költözött nagyanyja barátaihoz, hogy elrejtőzzék „a világ” elől, s azt sem lehet pontosan tudni, hogy hol született a költő: talán ott, Toulonban, talán – mint ő maga írja Sohasem tanultam írni, avagy az incipitek című esszéjében – Párizsban, „az Invalidusok terén”, de az is lehet, hogy Neuilly-sur-Seine-ben, ugyanis az ott 1897. november 3-án – egy hónappal a költő születése után – kiállított „szívességi” keresztlevélben ez szerepel. Apaként „Jean Aragont”, anyaként pedig „Blanche Moulint” diktálta be a bejelentő – minden bizonnyal maga Louis Andrieux. Az anyakönyvi hivatalban be sem jelentették a születést. Az Aragon családnevet (a spanyol Aragónia francia nevét) Louis Andrieux talán spanyolországi nagyköveti múltja emlékére választotta a fiának. A kisfiúról aztán azt mondták az embereknek, hogy a szülei egy balesetben meghaltak, ezért Marguerite anyja örökbe fogadta, Louis Andrieux pedig a keresztapja...
Aragon hivatalos anyakönyvi bejegyzésére csak 17 éves korában, 1914-ben került sor Párizs XVI. kerületében, ahol nagy tekintélyű (akkor éppen parlamenti képviselő) apja (hivatalosan keresztapja) lakott; az anyakönyvi bejegyzésben már nincs szó Jean Aragonról és Blanche Moulinről, Aragon „meg nem nevezett szülőktől” született Párizsban 1897. október 3-án… A szülők, akik egyébként mindenben gondoskodtak a fiúról, az igazságot 21 éves koráig, 1918-ig eltitkolták előtte: csak 1918. június 26-án, amikor Aragont kisegítő katonaorvosként a frontra vezényelték és anyja kikísérte a Gare de l'Estre, ott vallotta be neki – Louis Andrieux távollétében, de egyetértésével –, hogy nem a testvére, hanem az anyja, s Andrieux nem a keresztapja, hanem az apja.
Aragon másodéves orvosegyetemista volt, amikor 1918-ban, 21 éves korában orvosasszisztensként behívták a francia hadseregbe, s egészen 1920-ig szolgált: előbb a fronton, majd a megszállt Rajna-vidéken, Boppard városában. Megkapta a francia hadikereszt 1914–18 kitüntetést. Megrendítő katonaélményei hatására írta a később a Befejezetlen regény c. verseskötetében megjelent egyik legismertebb versét, melynek címe Est-ce ainsi que les hommes vivent? (Hát így élnek az emberek?) A verset Léo Ferré megzenésítette, s ő maga és több más ismert francia énekes és színész, köztük Yves Montand is sokat énekelte.
Leszerelése után még két évig folytatta orvosi tanulmányait, de 1922-ben úgy döntött, hogy mégsem lesz orvos, s két diáktársával, az „automatikus írással” már 1919-ben szürrealista művet[m 1] alkotó André Bretonnal és Philippe Soupault-val együtt hamarosan a francia szürrealista mozgalom vezető alakjává vált.
A három fiatal tehetség 1920-ban együtt csatlakozott a dadaista mozgalomnak a román származású Tristan Tzara által fémjelzett szárnyához. A dadaista mozgalom célja minden ideológiai, esztétikai és politikai konvenció, megkötöttség eltörlése volt, hogy aztán tiszta lappal indulhasson útjára az új idők új irodalma, művészete. Együttműködésük 1922-ig tartott, akkor az addig dadaista Littérature folyóiratot Aragon, Breton és Soupault a szürrealisták lapjává változtatta.
Aragon életében 1922 januárja fordulópontot jelentett: abbahagyta orvosi tanulmányait s elhatározta, hogy az irodalomnak szenteli életét (kétségbe ejtve ezzel anyját, akinél lakott és magára haragítva Louis Andrieux-t, aki meg is vont tőle minden további anyagi támogatást). Ekkor már kiadták Örömtűz c. verseskötetét, megjelent Anicet, vagy a panoráma c. dadaista regénye, és nem sokat váratott magára egy másik dadaista regényének, a Télemakhosz kalandjainak a megjelenése sem. A szerény tiszteletdíjak azonban nem pótolták volna az apjától addig kapott rendszeres havi támogatást, ezért Breton segítségével munkát vállalt a kor híres divattervezőjénél, Jacques Doucet-nál, akinek nagy festmény- és kéziratgyűjteménye is volt, és 1922-től 1927-ig könyvtárosként és irodalmi tanácsadóként foglalkoztatta Aragont. Nemcsak rendszeres tiszteletdíjat fizetett a költőnek, hanem legkülönbözőbb programjainak, még szerelmi kalandjainak a költségeit is fedezte (csak a szerencsejátékokon elvesztett pénzét nem pótolta).
Aragon 1924-ben kezdte olvasni a marxista irodalmat, s 1927 januárjában – még Bretonnal és Soupault-val együtt – belépett a Francia Kommunista Pártba. A társak aztán hamarosan szakítottak is a párttal, de Aragon haláláig a tagja maradt, s irodalmi tevékenysége mellett egyre nagyobb szerepet vállalt a párt kulturális politikájának kidolgozásában és megvalósításában is. 1926-ban Az örökmozgó címen a Gallimard kiadta szinte valamennyi addig írt versét, majd 1929-ben A nagy vidámság c. újabb versciklusát, amely címével ellentétben csupa szomorú, reményvesztettséget tükröző költeményt tartalmazott.
E szürrealista korszakának prózai terméséből kiemelkedik az 1926-ban publikált Párizs parasztja c. lírai regény, amely első, hosszabb részében a ma már nem létező Passage de l’Opéra utcát, a dadaisták és a szürrealisták hajdani találkozóinak színhelyét s terveiket, álmaikat mutatja be.
A költő két első nagy szerelmét költőtársai hódították el tőle, de viszonya nem tartott hosszú ideig a harmadikkal, Nancy Cunard milliárdos angol anarchista költőnővel sem, akivel beutazta fél Európát, s 1928 októberében épp egy velencei utazás során megtudta, hogy nem ő az asszony egyetlen szeretője. Ekkor öngyilkosságot kísérelt meg, de két hónappal később Párizsban megismerkedett Elsa Triolet-val, Majakovszkij élettársának húgával, s ettől kezdve Elsa 1970-ben bekövetkezett haláláig hozzá írta összes szerelmes versét: öt verseskötet címében szerepel Elsa neve. Elsa maga is író volt, s élete végéig együtt küzdött Aragonnal az irodalmi vitákban, a politikában, a francia ellenállási mozgalomban, a gyarmatosítás elleni harcban és a feminista mozgalomban is.
Elsa halála után a 70-es éveiben járó Aragon váratlan fordulattal a férfiak iránt kezdett vonzódni, melegfelvonulásokon vett részt és haláláig fiatalemberekkel tartott fenn intim kapcsolatot.
1934-ben Franciaországban „népfrontpolitika” bontakozott ki, a kommunista párt feladta addigi merev elzárkózását a szocialista párttól és a többi baloldali mozgalomtól, s ebben a légkörben Aragon hamarosan a francia kulturális élet egyik központi figurájává vált. Az általa példaképnek tekintett szovjet rendszerről, a sztálini terrorról érkező riasztó híreket nem hallotta meg, sőt egy 1935-ös írásában a gulágrendszer érdemeit dicsérte, amely „hasznos embereket farag a bűnözőkből”.[m 2] Kikezdhetetlen, naiv optimizmusa csak Sztálin halála és a szovjet párt 1956 februárjában tartott XX. kongresszusán a Hruscsov pártfőtitkár által elmondott leleplező beszéd tartalmának megismerése után omlott össze. Erről tanúskodik 1956-os nagy, „önéletrajzi” versciklusa, A befejezetlen regény.
Aragon 1939 augusztusában, a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása után az általa szerkesztett Ce soir c. kommunista újságban dicsérte Sztálin döntését és a szovjet „békepolitikát”, s arra szólította fel Franciaországot és Angliát, hogy kössenek háromoldalú megállapodást a Szovjetunióval.
Cikkének megjelenése után a lapot azonnal elkobozták, a Francia Kommunista Pártot törvényen kívül helyezték és a párt vezetőit letartóztatták. Ő maga néhány napig Chile párizsi nagykövetségén talált menedéket chilei kommunista költőbarátja, a később, 1971-ben Nobel-díjjal is kitüntetett Pablo Neruda segítségével. 1939 szeptemberében, amikor a náci Németország megtámadta Lengyelországot, Aragont is behívták katonai szolgálatra, majd „orvosasszisztensként” ismét a frontra vezényelték, akárcsak annak idején az első világháborúban.
Az 1940 májusában megnyitott nyugati fronton szolgált, s bátor magatartásáért megint hadikereszttel tüntették ki. A fronton töltött hónapok adták a költőnek az ihletet az 1942-ben publikált Elza szeme c. verseskötet legtöbb darabjához.
A nyugati front összeomlása után Dél-Franciaországba menekült, ott írta nagy hatású, ellenállásra buzdító verseit (A rózsa és a rezeda, Ballada arról aki dalolva állta a kínszenvedést, Franktirőr dala, Száz falu regrutája), s szervezte az ellenállási mozgalmat.
A háború után az ellenállási mozgalomban tovább erősödött tekintélyét pártja és a kommunista világmozgalom szolgálatába állította: részt vett a francia irodalmi életben is véghez vitt „tisztogatásokban”, első pillanattól kezdve a szovjeteket támogatta, amikor azok elítélték Tito jugoszláv rendszerét, s nem szűnt dicsérni Sztálin tetteit. Az általa irányított francia irodalmi folyóirat, a Les Lettres françaises 1953. márciusi számában, a diktátor halála után ezt írta: Köszönet Sztálinnak a férfiakért, akik az ő példája, az ő gondolatvilága, a sztálini elmélet és gyakorlat nyomán acélosodtak meg, s akik immár a francia függetlenség biztosítékai, népünk békeakaratának és a munkásosztály jövőjének garanciái…
1950-ben beválasztották a Francia Kommunista Párt Központi Bizottságába, s így az addiginál is erősebb pozícióból vehetett részt a pártban és Franciaországban Sztálin halálát követően kezdődött és az 1956-os XX. kongresszus után felerősödött kulturális és ideológiai vitákban. Az évek során Elsa Triolet közvetítésével értesült a sztálini diktatúra rémtetteiről, de még ekkor sem akart „ártani” pártjának, inkább a hallgatást választotta. Hallgatott 1956-ban is, amikor a XX. kongresszuson elhangzott Hruscsov Sztálin bűneit feltáró beszámolója, s nem emelte fel szavát az 56-os magyar forradalom védelmében sem. Hallgatásával magáévá tette pártja helyzetelemzését, amely szerint a magyar felkelést a burzsoázia és az arisztokrácia szította, és a magyar munkások verték le a szovjet Vörös Hadsereg segítségével… („Párthűségét” a szovjet vezetés 1957 novemberében Lenin-békedíjjal jutalmazta.) A világ csak „költői önéletrajzából”, A befejezetlen regény c. verseskötetből értesülhetett arról, hogy milyen személyes gyötrelmet és kiábrándulást jelentett a költőnek az 1956-os esztendő.
A hatvanas években, ahogy egyre több információhoz jutott a szovjet rendszer és a csatlós államok rendszereinek bűneiről, végre elérkezettnek látta az időt, hogy élesen elítélje a szovjet típusú kommunista önkényt. A Les Lettres françaises hasábjait megnyitotta a szovjet és kelet-európai ellenzékiek előtt, s 1968-ban, a prágai tavasz elfojtása után előszót írt Milan Kundera Tréfa c. regényének francia kiadásához: Azon a reggelen a tranzisztoros rádióból örök illúzióink halálos ítéletéről értesültünk...
A Francia Kommunista Párttal azonban sohasem szakított, s amikor 1982-ben meghalt, még mindig tagja volt az FKP Központi Bizottságának.
Aragont a franciák a 20. század második felének költőóriásaként tartják számon. Verseiben a kezdeti dadaista és szürrealista próbálkozásokat, nyelvi játékokat a második világháború közeledtével s az ellenállás idején felváltották a klasszikus, rímes versformák, amelyek leginkább Apollinaire verseire emlékeztetnek. A háború után a politikai mondanivaló lassan eltűnt költeményeiből, hangja kitisztult s egyre líraibbá vált.
Prózai művei tükrözik a század irodalmi áramlatait: szürrealista regény, realista regény, új regény. Regényírói vénája nem apadt el annak ellenére sem, hogy kezdetben szürrealista barátai akarták lebeszélni a regényírásról, mert ők a regényt eleve „lapos” műfajnak tekintették, később meg – főleg a Kommunisták köteteinek megjelenésekor – kommunista barátai bosszantották fel azzal, hogy „végre azt írja, amit kell”.