Ebben a cikkben a Második kínai–japán háború kortárs társadalomra gyakorolt hatásával foglalkozunk, elemezve annak gazdasági, társadalmi és kulturális hatásait. A Második kínai–japán háború az akadémikusok, a szakemberek és a nagyközönség érdeklődésének témájává vált, a mai világban való relevanciája miatt. A következő részekben a Második kínai–japán háború időbeli alakulását, valamint a mindennapi élet különböző aspektusaira gyakorolt hatását vizsgáljuk meg. Hasonlóképpen megvizsgáljuk a Második kínai–japán háború-ről szóló különféle véleményeket és álláspontokat, azzal a céllal, hogy átfogó és plurális képet nyújtsunk erről a jelenségről.
Második kínai–japán háború | |||
A második világháború része | |||
A japánok által megszállt területek 1940-ben | |||
Dátum | 1937. július 7. – 1945. szeptember 9. | ||
Helyszín | Kína | ||
Casus belli | Marco Polo hídi incidens | ||
Eredmény | A Kínában és Tajvanon lévő japán csapatok feltétel nélkül megadása (Mandzsúria kivételével)1 | ||
Terület- változások | Tajvan és Penghu a Kínai Köztársaság része lesz | ||
Harcoló felek | |||
| |||
Parancsnokok | |||
Haderők | |||
| |||
Veszteségek | |||
1A mandzsúriai japán egységek a Szovjetuniónak adták meg magukat. ²A Csang Kaj-sek vezette egyesített front nacionalistákból, kommunistákból és hadurakból állt. | |||
A Wikimédia Commons tartalmaz Második kínai–japán háború témájú médiaállományokat. |
A második kínai–japán háború (1937. július 7. – 1945. szeptember 9.) egy katonai konfliktus volt a Kínai Köztársaság és a Japán Birodalom között. A két hatalom Mandzsúria 1931-es japán megszállása óta harcolt egymás ellen a határvidéken, ám 1937-től ez már totális háborúvá szélesedett. A konfliktus Japán 20. század eleje óta folytatott imperialista politikájára vezethető vissza, amelynek célja az volt, hogy Kínát politikailag és katonailag az uralma alá hajtsa, hogy az ott található fontos nyersanyaglelőhelyeket, a hatalmas munkaerőt és élelmiszerkészletet biztosítsa a maga számára. Ezzel együtt a kínai nacionalizmus erősödése és az önrendelkezési joghoz való feltétlen ragaszkodás is szította a háború tüzét. Már 1937 előtt is sor került konfliktusokra a két fél között, ám ezek csak területi jellegű összecsapások voltak. 1931-ben, a mukdeni incidens után Japán megszállta Mandzsúriát, és ott létrehozta Mandzsukuo bábállamát. 1932-ben, Sanghaj ( ) városában sor került a január 28-i incidensre, amelynek a vége a város demilitarizálása lett. Az utolsó incidens a Marco Polo hídnál történt, ahol a japán hadsereg nagy erőkkel támadást indított, miután egy japán katona rövid időre eltűnt. Az esemény a háború fő kiváltó oka lett.
Kína nem egyedül nézett szembe a japán csapatokkal. 1937 és 1941 között Németország, 1938 és 1940 között a Szovjetunió és a háború hátralévő részében az Amerikai Egyesült Államok támogatta katonailag. Kína ennek ellenére nem jelentett nagy akadályt a Japán Birodalmi Hadseregnek, és pár hónapon belül elesett a főváros, Nanking ( ) is, ahol hat héten át tartó mészárlást rendeztek (ún. nankingi mészárlás). A kínai erők a gyérebben lakott belső területekre szorultak vissza, és a háború végéig kitartottak. Japán kapitulációja után a Kínában lévő japán csapatok is megadták magukat, hivatalosan 1945. szeptember 9-én, ezzel pedig lezárult az ázsiai kontinens legnagyobb huszadik századi háborúja.
Kínában ez az esemény leginkább a Japán-ellenes háború (egyszerűsített kínai: 抗日战争, tradicionális kínai: 抗日戰爭, pinjin: kàngrìzhànzhēng, magyaros átírás: kangzsicsancseng), valamint nyolcéves ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 八年抗战, tradicionális kínai: 八年抗戰, pinjin: bāniànkàngzhàn, magyaros átírás: baniankangcsan) vagy egyszerűen ellenállási háború (egyszerűsített kínai: 抗战, tradicionális kínai: 抗戰, pinjin: kàngzhàn, magyaros átírás: kangcsan), esetleg második kínai–japán háború (egyszerűsített kínai: 第二次中日战争, tradicionális kínai: 第二次中日戰爭) néven ismert.
Japánban manapság főleg a kínai–japán háború (日中戰爭; niccsú szenszósanghaji csata után a kínai incidens (支那事變; Sina dzsihen ) kifejezés vált használttá.
) elnevezést használják, annak semleges volta miatt. Amikor a háború kitört 1937 júliusában, a japán kormányzat az észak-kínai incidens (華北事變; kahoku dzsihen ) elnevezést használta. Később, aJapán kormánya az incidens kifejezést több okból is alkalmazta. Egyrészt nem történt hadüzenetváltás a két fél között, leginkább azért, mert attól féltek, hogy ez esetben a nyugati hatalmak (főleg az Amerikai Egyesült Államok és az Egyesült Királyság) közbeavatkoznának. A másik ok pedig az volt, hogy így Japánnak nem kellett a konfliktust háborúnak tekintenie, ezért a japán hadsereg szabad kezet kapott az eszközök felhasználásában.
Ezek ellenére a japán propaganda következetesen szent háborúnak (szeiszen) nevezte a konfliktust, az első lépésnek a hakkó icsiu („legyen a világ egyetlen család”) elérése felé. Mikor a két fél hivatalosan is hadba lépett 1941 decemberében, a konfliktus hivatalos neve nagy kelet-ázsiai háború (大東亞戰爭; daitóa szenszó ) lett.
A második kínai–japán háború kifejezés nem használatos a japán történetírásban, hiszen az első kínai–japán háború (日清戦争; nissin szenszó ), amely a Japán Birodalom és a Csing-dinasztia között zajlott, a japán történetírás szemszögéből nem kapcsolódik direkt módon a Kínai Köztársaság és Japán háborújához.
A háború okai egészen az első kínai–japán háború idejére vezethetők vissza. 1894–95-ben a japán csapatok súlyos vereséget mértek a Csing-dinasztia ( ) által kormányzott Kínára. Emiatt Kína kénytelen volt átadni Tajvan szigetét és elismerni Korea függetlenségét a simonoszeki békében. A Csing-dinasztia ( ) az összeomlás szélére sodródott a belső lázadások és a külföldi imperializmus miatt, míg Japán nagyhatalommá vált az eredményes modernizációnak hála. A Kínai Köztársaság 1912-ben jött lére, miután a hszinhaj lázadás 1911-ben megdöntötte az utolsó kínai császár, Pu Ji ( ) uralmát. A hatalom azonban hamarosan különféle hadurak kezébe került, akik egymással háborúzva gyengítették az országot. Ebből a helyzetből a Kuomintang ( ) nanking ( )i központi kormánya igyekezett kiutat találni, azonban az ország újraegyesítése igen távoli lehetőségnek látszott. Némely hadurak még a külföldi hatalmakkal is szövetséget kötöttek, hogy ellenfeleiket legyőzzék. Például Mandzsúria hadura, Csang Co-lin ( ) nyíltan együttműködött a japánokkal, azok katonai és gazdasági támogatásáért cserébe.
1915-ben Japán huszonegy követelést nyújtott be a kínai kormánynak, amellyel további gazdasági és politikai kiváltságokat próbált szerezni az országban. Az első világháború lezárulta után a versailles-i békeszerződés Japánnak ítélte a korábban német tulajdonban lévő kínai koncessziókat, így például Santung ( )ot, ez pedig lázongásokhoz és japánellenes tüntetésekhez vezetett az egész országban. A később május negyedike mozgalom néven elhíresült esemény magával hozta a kínai nacionalizmus erősödését, ám a pekingi kormányzat továbbra is képtelen volt ellenállni a külső befolyásnak. Az ország újraegyesítése érdekében a Kanton ( )ban székelő Kuomintang ( )-kormány 1926-ban elindította a két évig tartó északi hadjáratot. A Nemzeti Forradalmi Hadsereg végigsöpört Kínán, és csak Santung ( )ban tudta megállítani a japánok által támogatott Csang Cung-csang ( ). Ez a konfliktus a csinani incidensbe torkollott, amelynek során a Japán Császári Hadsereg és a kínai erők összecsaptak Csinan ( ) városa mellett. Az ütközet végül a kínaiak visszavonulásával zárult le. Ugyanebben az évben a japánok meggyilkolták addigi szövetségesüket, Csang Co-lin ( )t, mivel egyre kevésbé volt hajlandó együttműködni velük. Fia, Csang Hszüe-liang ( ) vette át a hatalmat Mandzsúriában, de az erős japán lobbi ellenére sem volt hajlandó folytatni a harcot a Kuomintang ( ) ellen. A japán elvárásokkal szöges ellentétben 1928-ban kinyilvánította hűségét a Csang Kaj-sek ( ) irányította nankingi központi kormányzat iránt, és ezzel létrejött Kína névleges egyesítése.
Ez az állapot azonban nem tartott sokáig. 1930-ban a Kuomintang ( )gal szövetséges hadurak polgárháborút indítottak Csang Kaj-sek ( ) kormányzata ellen. Ráadásul a Kínai Kommunista Párt is fellázadt a kormány ellen, miután Csang ( ) katonái 1927. április 11. éjjelén Sanghaj ( )ban mintegy ezer kommunistát tartóztattak le, és közülük több százat kivégeztek. A kínai kormány minden erejét lekötötték a belső forrongások, és nem tudott a külpolitikára energiát fordítani, ezért az „először belső béke, majd külső ellenállás” (kínaiul: 攘外必先安内) stratégiáját fogalmazta meg.
Mandzsúriát több szempontból is kívánatos célpontnak tekintette a Japán Birodalom. Hatalmas nyersanyagkészleteire nagy szüksége volt a japán iparnak, és harmincmilliós lakossága kitűnő piacnak ígérkezett a nyugatról (a nagy gazdasági világválság magas vámjai miatt) kiszoruló japán készáru számára. Másrészről a japán nacionalizmus egyik fő célkitűzése volt a Mandzsúriát északról határoló Amur folyót mint természetes határvonalat elérni. A Japán Császári Hadsereg a mukdeni incidens után kezdte meg az országrész megszállását. 1932 februárjában, alig hat hónap után pedig létrehozták Mandzsukuo bábállamát, az utolsó kínai császár, Pu Ji vezetésével. A kínaiak, akik a folyamatos belviszályok miatt nem tudtak eredményesen harcolni Japán ellen, a Népszövetséghez fordultak segítségért. Az ekkor megszülető Lytton-jelentés feltárta a japánok agresszióját, és a felszólítások hatására az ország inkább véglegesen kilépett a Népszövetségből. A megbékítés politikájának jegyében egyetlen ország sem kezdett büntetőhadjáratot Japán ellen.
1932-ben sor került a sanghaj ( )i január 28-i incidensre, ahol a kínai és japán csapatok kemény harcot vívtak a város birtoklásáért. Az összecsapás végül a város demilitarizálásával ért véget, és mindkét fél kivonta egységeit. Eközben Mandzsukuo területén megindultak a hadműveletek a gerilla-hadviselést folytató Japán-ellenes Önkéntes Hadsereg felszámolására. A japán uralom megszilárdítására japánok ezreit kezdték betelepíteni az országba.
1933-ban a Kvantung-hadsereg megtámadta a kínai nagy fal vidékét, és megszállta Jehol (ma Rehe) tartományát. A kínaiak a tanggui fegyverszünetben lemondtak erről a területről, a Peking–Tiencsin ( ) vonal mentén pedig demilitarizált övezetet hoztak létre. Ezzel az volt a japánok célja, hogy ütközőterület húzódjon Mandzsukuo és a nankingi nacionalista kormányzat között.
Japán kihasználta a Kínában dúló belviszályokat, hogy gyengítse ellenfelét. Emiatt fordulhatott elő, hogy még évekkel az északi hadjárat után is a nacionalista kormányzat hatalma mindössze a Jangce ( )-delta területére terjedt ki, Kína többi része a különféle hadurak irányítása alatt állt. A japánok kínai kollaboránsokat támogattak, hogy velük szövetséges államokat hozzanak létre Kína területén. Ezt a politikát Észak-Kína elkülönítésének vagy ismertebb nevén Észak-Kínai Függetlenségi Mozgalomnak hívták. Ez Santung ( ), Sanhszi ( ), Hopej ( ), Sujjüan ( ) és Csahar ( ) tartományokat érintette főként.
Ez a politika főleg Belső-Mongólia Autonóm Terület és Hopej ( ) területén volt hatásos. 1935 júliusában titokban aláírták a He-Umezu egyezményt, amely megtiltotta a Kuomintangnak, hogy Hopej ( ) területén csapatokat állomásoztasson, pártaktivitást fejtsen ki, valamint az ország japánellenes szervezeteit is be kellett tiltania. Ugyanebben az évben a Csin–Doihara egyezmény Csahar ( )ból is kitiltotta a kínai hivatalos szerveket. Így 1935 végére a nankingi kormányzat tulajdonképpen kivonult Észak-Kínából. Az így keletkezett hatalmi űrt a japánok töltötték ki: megalakították a Kelet-Hopeji Autonóm Tanácsot és a Hopej–Csahari ( ) Politikai Tanácsot, Csahar ( ) fennmaradó részén pedig 1936. május 12-én hozták létre a Mongol Katonai Kormányzatot (蒙古軍政府). A kínai ellenállók azonban tovább folytatták tevékenységüket Mandzsukuo és Északkelet-Kína területén.
A történészek többsége a háború kezdetét 1937. július 7-ére, a Marco Polo hídi incidens idejére teszi, amikor a Peking felé vezető fontos hidat a Japán Birodalmi Hadsereg megtámadta, miután egy közkatona rövid időre eltűnt. Japán csakis a Hopej–Csahari ( ) Politikai Tanáccsal volt hajlandó tárgyalni, és később is csak a helyi hatóságokkal bocsátkoztak tárgyalásokba, a központi kormánnyal nem. Július 20-án a második ultimátum után általános támadást indítottak a japánok. Mivel a helyi védőerők gyengén felfegyverzettek voltak, a támadók hamar bevették Pekinget és Tiencsin ( )t.
A tokiói főparancsnokság még az elért eredmények ellenére sem szerette volna a konfliktust tovább szélesíteni, a Kuomintang vezetése azonban megelégelte a japánok akcióit, és az incidenst követő támadást töréspontnak nevezte.
„Elérkeztünk ahhoz a ponthoz, amikor nem tűrhetünk tovább, nem teszünk több engedményt. Az egész nemzetnek egy emberként kell felkelnie és harcolnia a japán rablókkal, mindaddig, amíg meg nem semmisítjük őket és amíg életünk nem lesz biztonságban”
Csang Kaj-sek ( ) mobilizálta a nacionalista hadsereget és a légierőt, és az ő közvetlen irányítása alatt augusztus 13-án megtámadták a Sanghaj ( )ban állomásozó japán csapatokat, ami a sanghaji csatához vezetett. A Japán Császári Hadseregnek további 200 000 katonát, hadihajókat és a légierőt kellett mozgósítania, hogy a várost ellentámadással bevegyék. A harc három hónapig húzódott, és a veszteségek messze meghaladták az eredetileg tervezettet.
A sanghaji győzelmet kihasználva a japán sereg december 12-én elfoglalta a nacionalisták fővárosát, Nanking ( )ot, majd Dél-Sanhszi ( ) tartományt. A hadműveletekben 350 000 japán katona vett részt, és ennél jóval több kínai. A japán katonák a város eleste után vérfürdőt rendeztek, amely során 40 000–300 000 kínai civil halt meg, és 80 000 nőt megerőszakoltak. Az esemény a nankingi mészárlás vagy Nanking ( ) „meggyalázása” néven vált ismertté. Mindeközben a visszavonuló kínai erőket nem üldözték, mert bizonyosnak tűnt a japán hadvezetés számára a kapituláció.
1938 elején a tokiói főparancsnokság továbbra sem engedélyezte a háború kiszélesítését, és a japánok csapatok mindössze kisebb területeket foglaltak el Nanking ( ) és Sanghaj ( ) környékén, illetve fokozatosan megszállták Észak-Kínát. Ezek a tilalmak azt szolgálták, hogy megőrizzék az erőket a Szovjetunió esetleges támadásának a visszaverésére, ám eddigre a főparancsnokság elvesztette az irányítást a Kínában állomásozó haderő felett. Az elért győzelmek hatására a japán parancsnokok általános támadást indítottak, ami végül a japánok tajercsuang ( )i vereségével végződött. A japán hadvezetés ezért taktikát váltott, és minden erejét egy Vuhan ( ) elleni támadásra összpontosította, amely Nanking ( ) eleste után Kína gazdasági, politikai és katonai központjává vált. Azt remélték ettől a támadástól, hogy szétzúzza a Nemzeti Forradalmi Hadsereget, és békekötésre kényszeríti a Kuomintang vezetését.
Hogy késleltessék a japán előrenyomulást, a kínaiak átvágták a Sárga-folyó gátjait, előidézve a folyó 1938-as áradását, ami ugyan három hónap haladékot adott, mellette millióknak okozott szenvedést. A város október 25-én elesett, azonban Vuhan ( ) elfoglalása sem hozta meg a várt eredményt, mint ahogy Kanton 22-én harc nélküli elfoglalása sem. A nacionalista kormányzat Csungking ( )ba menekült, és Csang Kaj-sek ( ) továbbra sem volt hajlandó tárgyalni, amíg vissza nem állnak az 1937 előtti határok. Japán ezután 1944 áprilisáig nem indított újabb nagy offenzívát.
Ahogy a japán veszteségek és költségek növekedtek, a tokiói főhadiszállás úgy döntött, hogy megtorló légitámadásokat indít Csungking ( ) és más, kínai kézen lévő nagyvárosok ellen. A légicsapásokban milliók haltak vagy sebesültek meg, és váltak hontalanokká. 1938 májusa és 1941 júniusa között a japán légierő 218 légitámadást hajtott végre a város ellen, többek között repesz- és gyújtóbombákkal, amik összesen 12 ezer halálos áldozattal jártak. Csungking ( )ban volt sziréna a támadások jelzésére, de sok más kínai településen nem; itt póznákra felhúzott léggömbökkel jelezték a közelgő támadást.
1939-ben a háború új fázisba lépett a japánok addig példa nélküli, dél-kuanghszi ( ) csatában és Csangsánál ( ) elszenvedett vereségei után. A kedvező eredmények arra bátorították a kínai hadvezetést, hogy megindítsa az első nagyméretű ellentámadást 1939 végén. Azonban a csekély hadiipari kapacitás és a modern hadviselésben való tapasztalatlanság miatt a kínai hadsereg vereséget szenvedett. Rudolph Joseph Rummel történész egyenesen fiaskónak nevezte a támadást. Csang ezek után már nem kockáztathatott meg több hasonló offenzívát a rosszul képzett, gyengén felszerelt, szervezetlen nacionalista hadsereggel. Időközben az ellene szervezkedő tényezők is megerősödtek mind a Koumintangon belül, mind egész Kínában. Legjobb katonáit már a sanghaji csata idején elvesztette, és jelenleg a tábornokok markában volt, akik nagyfokú függetlenséget élveztek a központi kormányzattól.
A háború előrehaladtával a japánok nagy gondban voltak az általuk elfoglalt területek irányítását és ellenőrzését illetően. Mivel a harc állóháborúvá alakult, és sok katonát lekötött, békére törekedtek a nacionalista kormányzattal. A Kuomintangon belül is voltak ilyen hangok, főleg Vang Csing-vej ( ) és hívei, akik el akarták fogadni a Japán diktálta feltételeket: Mandzsukuo elismerése, gazdasági együttműködés és közös küzdelem a kommunisták ellen. Vang ( ) – miután nem tudta meggyőzni Csang Kaj-seket ( ) – 1938. december 21-én átszökött a határon a japánok által megszállt területre, majd Hanoiba. Az általa intézett békefelhívást a Koumintang vezetőségének nagy része visszautasította, és Vang ( )ot kizárták a pártból. Mivel békekötést nem sikerült kicsikarni, 1940. március 30-án megalakult az általa vezetett kormány Nanking ( )ban, amihez 40 korábban magas tisztséget betöltő híve is csatlakozott. Vang ( ) csak ügyvezető elnöki pozíciót kapott. Azonban a japánok által elkövetett atrocitások és a tényleges hatalom hiánya miatt igen népszerűtlen volt a lakosság körében, és nem befolyásolhatta érdemben a kínai helyzetet. A japánok egyetlen sikere egy nagy létszámú, mintegy félmilliós Kínai Kollaboráns Hadsereg összetoborzása volt, amely segített fenntartani a rendet a megszállt területeken.
A kínai kollaboránsok mellett a japánok szerették volna felhasználni a különféle etnikai kisebbségeket is, hogy újabb támogatókra tegyenek szert, de csak a mandzsuk, a mongolok, a tibetiek és az ujgurok esetén sikerült ezt elérniük. A muszlim vallású hui nép nem csatlakozott hozzájuk, sőt, a kínai seregben harcoltak ellenük. Amikor megkeresték Ma Pu-fang ( ) kínai muzulmán tábornokot, hogy átállítsák őt az oldalukra, eredmény nélkül voltak kénytelenek távozni. Ezután a tábornok Hu Szung-san ( ) imám támogatója lett, aki a japánok vereségéért imádkozott. 1938-ban Csinghaj ( ) kormányzójává és egy hadseregcsoport vezetőjévé nevezték ki, amiben igen nagy szerepe volt japánellenes érzelmeinek. Ezen kívül az ő személye jelentette a legnagyobb akadályt a tibetiekkel való kapcsolattartásban a japán titkosszolgálat számára. Egy japán ügynök egyenesen az egyik legfőbb ellenségnek nevezte őt.
A szintén kínai származású muszlim Ma Csan-san ( ) már a háború kezdete előtt is harcolt a japánok ellen. Csang Hszüe-liang egyik tábornoka volt, akit Doihara Kendzsi állított át a japánok oldalára, és a tőlük kapott pénzből fedezte a harcot ellenük. A háború kitörése után ismét harcba kezdett a japán csapatok ellen, és Szujjüan tartományban vezetett gerillacsapatokat. Mint ahogy a japánok maguk is feljegyezték, nagy szerep jutott a háború során a Paj Csung-hszi ( )hoz és Ma Csan-san ( )hoz hasonló, muszlim vallású tábornokoknak.
A japán vezetés egyik terve az volt, hogy támadást indítanak Ninghszia-Huj Autonóm Terület ( ) ellen Szujjüan ( )ból, és ott egy muszlim államot hoznak létre. A tervet 1940-ben a muzulmán vallású tábornok, Ma Hung-pin ( ) hiúsította meg, akinek katonái visszaverték a támadást, és utóbb ők indítottak akciókat a japánok ellen. Később újabb nagy erejű támadás indult Szujjüan tartomány ellen, amelyet végül ismét Ma Hung-pin muzulmán vallású katonái vertek vissza, igen súlyos veszteségeket szenvedve.
A japánok remélték, hogy a kínai muszlimokban szövetségesre találnak, ám nagyot tévedtek. Döntő többségük elutasította a japánok ajánlatát, és erős Japán-ellenes propagandát fejtettek ki. A japánok ellen szent háborút, dzsihádot hirdettek, amely minden kínai muszlim számára kötelező volt. A Jüehua, az iszlámot követő kínaiak egyik lapja Korán- és Hadísz-idézeteket közölt, ezzel igazolva a Csang Kaj-sek ( ) melletti kiállás és a japánok elleni háború igazságos voltát.
A már említett imám, Hu Szung-san ( ) utasításba adta Ninghszia összes imámjának, hogy prédikációikkal a kínai nacionalizmust dicsőítsék. Ma Hung-kuj ( ), a tartomány kormányzója is segítette abban, hogy ezt az utasítást betartsák. Hu volt a Jihovani nevezetű muszlim testvériség vezetője, és irányítása alatt a szervezet a kínai nacionalizmus és patriotizmus mellett kötelezte el magát, hangsúlyozva az oktatás és az egyéni szabadságjogok fontosságát. Ezen kívül még több dologban is fontos támogatást nyújtott a kínai államnak. Miután a háború kitört, megparancsolta, hogy a kínai lobogónak minden reggeli ima előtt tisztelegjenek, és hazafias beszéd is hangozzon el. A Korán tekintélyét felhasználva sürgette a muzulmánokat a haza iránti önfeláldozásra. Ezen kívül egy imát is írt kínai, valamint arab nyelven, amely Allahhoz fohászkodott a japánok vereségéért.
A háború során Ma Pu-fang muszlim vallású lovasai sikeres ellentámadást indítottak Szujjüan tartományban, és visszafoglalták Tingjüanjing ( ) városát. Az itt élő mongol herceget, Darijayát letartóztatták, mivel 1938-ban találkozott a japánok egyik titkos ügynökével, Doihara Kendzsivel. Ezután száműzték, és 1944-ig nem hagyhatta el Lancsou ( )t. Ma Pu-fang és Ma Hung-kuj lovasai ezután védelemre rendezkedtek be, és a japánoknak a háború folyamán már nem sikerült ismét megszerezniük Lancsout ( ).
Csang Kaj-sek ( ) úgy gondolta, hogy a tibetiek is összejátszanak a japánokkal, ezzel veszélyeztetve hátországát. 1942-ben ezért utasítást adott Ma Pu-fangnak, hogy javítson meg egy Tibet határa közelében álló leszállópályát, és vezényeljen katonákat Tibet határvonalára. Ma Pu-fang ( ) végrehajtotta a parancsot, több ezer katonát vezényelt a térségbe, valamint a repülőteret is helyrehozatta. Csang ( ) ezután invázióval és bombázással fenyegette meg a tibetieket arra az esetre, ha nem működnek együtt. Ma Pu-fang ( ) nyíltan ellenségesen viselkedett a mongolokkal és a tibetiekkel szemben, és katonái több etnikai tisztogatást is végrehajtottak a háború folyamán. Akcióik során több tibeti buddhista templomot is felégettek.
A kínaiak stratégiája, hogy visszaszorítsák a japán támadókat, két nagy periódusra osztható:
Első időszak: 1937. július 7. (Marco Polo hídi incidens) – 1938. október 25. (vuhani csata)
A Japán Birodalommal ellentétben a Kínai Köztársaság nem készült fel egy totális háborúra, így alacsony hadiipari kapacitással rendelkezett, nem voltak gépesített egységei, és kevés harckocsija volt. Az 1930-as évek közepéig a kínai vezetés remélte, hogy a Népszövetség képes lesz megakadályozni Japánt a további agressziók elkövetésében. Ráadásul ebben az időszakban a Kuomintang ( ) egyre jobban belemerült a Kínai Kommunista Párt ellen folytatott polgárháborújába, Csang Kaj-sek ( ) pedig sokkal fontosabbnak tartotta a belső rendteremtést, mint a japánok elleni harcot. Ahogy kijelentette egyszer: „Előbb számoljuk fel a banditákat, azután majd szembefordulhatunk a japánokkal.”
Csang ( ) tudta, hogy még ebben a kedvezőtlen helyzetben is csak úgy van lehetőség az USA és a többi demokratikus állam támogatását elnyerni, ha Kína bizonyítja, hogy képes eredményesen harcolni. Egy gyors visszavonulás ennek éppen ellenkezőjét sugallta volna, így Csang ( ) úgy döntött, mindent bevet a sanghaji csatában. Harcba küldte a németek által kiképzett elithadosztályait is, hogy megvédje az ország legiparosodottabb városát. A csata három hónapig tartott, mindkét oldal jelentős veszteségeket szenvedett el, és a kínaiak visszavonulásával ért véget. Habár a csata súlyos vereséggel végződött a kínaiak számára, lélektani hatása igen nagy volt. Bizonyította, hogy a kínaiakat nem lehet könnyedén legyőzni, megmutatta az ország elszántságát a világ számára, és a kínai népnek is nagymértékben javult a hangulata. Ezen felül véget vetett annak a japán gúnyolódásnak, hogy a Japán Birodalom három napon belül elfoglalja Sanghaj ( )t, és három hónap alatt az egész országot.
Ezután a kínai stratégia fő célja az időnyerés lett. Minél tovább kívánták késleltetni a japán előrenyomulást, hogy a hátország ipari létesítményei számára időt nyerjenek, és azok átköltözhessenek Csungking ( )ba. A felperzselt föld taktikáját alkalmazva a kínai sereg gátakat és töltéseket rombolt le, ami nagyméretű árvizekhez vezetett, ezzel jelentősen lelassítva a japán sereg előrehaladását 1938-ban. Nemcsak gyárakat, de nyersanyagot, több tízezer munkást, egyetemeket, könyvtárakat és minden mozdítható értéket is nyugatra költöztettek. Az áttelepülő vállalatoknak különböző előnyöket kínáltak.
Második időszak: 1938. október 25. (vuhani csata) – 1941. december 7. (Pearl Harbor elleni japán támadás)
Ebben az időszakban az vált a fő céllá, hogy minél inkább meghosszabbítsák a háborút, kimerítve ezzel a japánok nyersanyagkészleteit, időközben felépítve saját hadiiparukat. Joseph Stilwell amerikai tábornok úgy nevezte ezt a stratégiát, hogy „túléléses győzelem”. Ennek megfelelően a Kínai Forradalmi Hadsereg magára vonta az ellenséges erőket, egy bizonyos pontra vezetve őket, ahol tőrbe csalták vagy bekerítették ezeket a csapatokat. Jól példázza ennek a stratégiának a sikerességét Csangsa ( ) 1939-es és 1941-es védelme, amely során érzékeny veszteségeket okoztak a japánoknak.
Ezalatt a helyi partizánok folytatták a japán csapatok folyamatos zaklatását, jelentősen megnehezítve a hatalmas kínai földterületek feletti ellenőrzést. 1940-ben a kommunista csapatok fontos offenzívát indítottak, vasúti síneket és egy fontos szénbányát is felrobbantva. Az ilyen és ehhez hasonló akciók feldühítették a japán hadvezetőséget, amely a három pusztítás (mindent felgyújtani, mindenkit megölni, mindent elrabolni) politikájának bevezetésével kívánt válaszolni. Micujosi Himeta történész szerint a felperzselt föld taktikája 2,7 millió kínai halálát okozta.
Habár 1941-re a Japán Császári Hadsereg megszállta egész Észak-Kínát és a part menti területeket, a Kuomintang ( ) erői visszavonultak az ország belső része felé, és makacsul ellenálltak, míg a kommunista erők továbbra is tartották magukat Senhszi ( ) tartományban. Ráadásul a japánok tényleges hatalma mindössze a vasútvonalakra és a városokra terjedt ki, a vidéki területeken nem volt számottevő a jelenlétük, így ezek az ellenállás melegágyaként szolgáltak. Ez a patthelyzet egyre több japánt elbizonytalanított a döntő győzelem lehetőségével kapcsolatban.
A Kínai Kommunista Párt és a Kuomintang ( ) (Nemzeti Párt) erői között már 1927 óta óta folytak harcok. A szorongatott helyzetben lévő kommunista erők végül 1934 októberében kénytelenek voltak elhagyni bázisaikat, és megkezdték a hosszú menetelést. 370 nap alatt csaknem 12 500 kilométert tettek meg, és Csianghsziból ( ) Senhszibe ( ) helyezték át központjukat. Az ezután következő polgárháborúban egyik fél sem tudott a másik fölé kerekedni, és a konfliktus állandósult.
Ennek az állapotnak végül Csang Hszüe-liang ( ), a Mandzsúriából elűzött hadúr és Jang Hu-csang ( ) vetettek véget, akik 1936. december 12-én foglyul ejtették Csang Kaj-sek ( )et, és arra kényszerítették, hogy megegyezzen a kommunistákkal. A két fél beszüntette az egymás elleni harcot, és december 24-én létrehozták a Második Egyesített Frontot, hogy felkészüljenek a japánok elleni küzdelemre. Az egységfront 1937. szeptember 23-án jött létre de jure, amikor a Kuomintang ( ) nyilvánosan is közzétette, hogy hajlandó a kommunistákkal együttműködni. A szövetség a nacionalisták és a kommunisták között azonban csak névleg volt egyesített, hiszen a kommunikáció az újdonsült szövetségesek között minimális volt.
Az Egyesített Fronton belül kezdettől fogva sok súrlódás volt. Mindkét fél törekedett arra, hogy minél nagyobb területen szerezzen meg magának a japánok által meg nem szállt részekből. 1940 végén, 1941 elején ez komoly összeütközésekhez vezetett a Kuomintang ( ) és a Kínai Kommunista Párt között. 1940 decemberében Csang Kaj-sek ( ) felszólította a kommunista sereget, hogy ürítsék ki Anhuj ( ) és Csiangszu ( ) tartományokat. A nyomás hatására ezt a kérést végül teljesítették. 1941-ben az Új Negyedik Hadsereg incidensben több ezer kommunista vesztette életét, és ez az Egyesült Front felbomlásához is vezetett.
A Japánnal való háború kiszélesedése után a külföldi hatalmak vonakodtak segítséget nyújtani Kínának, mivel az volt a véleményük, ezt a háborút úgyis a japánok nyerik meg. Ráadásul a segítségnyújtás rontotta volna kapcsolatukat azzal a Japánnal, amely azzal gúnyolódott, hogy Kínát mindössze három hónap alatt legyőzi. A Szovjetunió és a Harmadik Birodalom még a háború kezdete előtt nyújtott segítséget Kínának, míg az Amerikai Egyesült Államok az 1941-es hadba lépése után.
A háború kitörése előtt a két ország között gazdasági és katonai együttműködés volt, amelynek keretében Németország modernizálni kezdte Kína iparát és hadseregét nyersanyagokért cserébe. A német újrafegyverkezés időszakában a fegyverexport több mint fele ide áramlott. Azonban a kért 30 hadosztályból mindössze nyolc került kiképzésre, mert Németország 1938-ban visszavonta támogatását. Erre azért került sor, mert Adolf Hitler német kancellár a Japán Birodalommal kívánt szövetkezni a Szovjetunió ellen.
Németország és Japán szövetsége miatt a Szovjetunió érdeke lett a kínai kormányzat támogatása, hogy lekösse a japán csapatokat, megóvva Szibériát egy japán támadástól. A kapcsolatok javulásának első jele az 1937. augusztus 21-én kötött szovjet-kínai megnemtámadási szerződés volt. A Szovjetunió ezután nem sokkal elkezdte a tényleges támogatást is: előbb vízi úton, majd egy három hét alatt épített háromezer kilométeres aszfaltúton szállítottak I–16 Polikarpov repülőgép-alkatrészeket, amelyeket aztán Kínában szereltek össze. Ezen kívül szovjet katonai tanácsadók is érkeztek az országba. A Szovjetunió mintegy 500 millió dolláros vásárlási kölcsönt folyósított Kínának, amelyet fegyverekben, illetve ellátmányokban szállítottak le.
Összesen mintegy ezer repülőgépet, tüzérségi eszközöket és lőszert szállítottak le a szovjetek, amelynek egy részét a kommunista csapatokat kellett továbbadni. A szovjet támogatásnak végül a szovjet-japán megnemtámadási szerződés és a Barbarossa hadművelet megindulása vetett véget, mivel az előbbi biztosította, hogy az ország nem fog kétfrontos háborúba bonyolódni. A kínaiak oldalán 3655 „önkéntes” szovjet pilóta harcolt, akik közül 227-en vesztették életüket a harcokban.
A háború elején a nyugati hatalmak nem támogatták tevékenyen Kínát, Franciaország megtagadta a fegyverexportot, az Egyesült Államok és Nagy-Britannia pedig folytatták a hadi szállítást Japánba. A változás 1937 decembere után következett be, amikor a nyugati közvélemény a nankingi ( ) mészárláshoz hasonló események miatt élesen a japánok ellen fordult. Ezzel együtt egyre növekedett a félelem a japán terjeszkedéstől és érdekeik csorbulásától, amelynek hatására az Amerikai Egyesült Államok, az Egyesült Királyság és Franciaország hiteleket adott a kínai kormánynak, amelyet a háborúra költhetett. Továbbá Ausztrália megakadályozta, hogy egy japán kormányvállalat megvegyen egy vasbányát az országban, és 1938-ban betiltották a vas exportját. Japán azonban egyre erőszakosabb politikát képviselve elérte Francia Indokína határainak lezárását és szállítmányok leállítását 1940 júniusában, majd Nagy-Britannia is lezárni kényszerült a kínaiak szempontjából kiemelt fontosságú burmai utat mintegy negyedévre.
1940-ben az Amerikai Egyesült Államok nem volt hajlandó elismerni a Nankingban székelő Vang Csing-vej ( )-kormányzatot, és ezzel egy időben megindultak a segélyszállítmányok a csungking ( )i kormány számára. 1941 közepén az USA kormánya finanszírozta az Amerikai Önkéntes Haderő – vagy ismertebb nevén a Repülő Tigrisek – felállítását, hogy átvegyék a visszahívott szovjet légierő és önkéntesek helyét. Claire Lee Chennault parancsnoklása alatt a kezdeti időkben mintegy 300 ellenséges gépet lőttek le, míg a saját veszteség mindössze 14 fő volt. Tették mindezt egy olyan időszakban, amikor a szövetséges erők nagy veszteségeket szenvedtek, így széles elismertségben részesültek a hadsereg egészénél. Továbbá, hogy rákényszerítsék Japánt a kínai hadműveletek befejezésére és az ország elhagyására, az Amerikai Egyesült Államok, Egyesült Királyság és Holland Kelet-India olaj- és acélembargót vezetett be az országgal szemben. Ezek nélkül a fontos nyersanyagok nélkül lehetetlenné vált számukra a hadjárat folytatása. Japán történészek és szakértők egyenes úgy vélték, hogy a teljes japán gazdaság megbénult volna fél éven belül az embargó hatására. Ekkor határozta el magát a japán vezetés végleg Pearl Harbor megtámadására.
Két nappal a Pearl Harbor-i csata után, december 9-én Csang Kaj-sek ( ) bejelentette Kína csatlakozását a szövetséges hatalmakhoz, kihirdette a hadiállapotot Japánnal szemben és egy napra rá hadat üzent Németországnak és Olaszországnak. Ezzel szinte egy időben a Nemzeti Forradalmi Hadsereg döntő győzelmet aratott a japánok felett a második csangsai ( ) csatában, ezzel jelentősen megnövelte a csungkingi ( ) kormány presztízsét. Franklin D. Roosevelt amerikai elnök úgy utalt az Amerikai Egyesült Államokra, az Egyesült Királyságra, a Szovjetunióra és Kínára, mint a világ négy rendőrére, amely Kína nemzetközi szerepét nagyon megnövelte az elmúlt száz évhez képest.
Csang Kaj-sek ( ) ezután is kapta a felszerelést az Amerikai Egyesült Államoktól, azt azonban az országba juttatni igen nehéz volt. Az összes fontos kínai kikötő japán megszállás alatt állt, a Vietnám-Jünnan vasútvonal ( ) a területre való 1940-es japán bevonulás után nem volt használható, és a burmai út is elzárult 1942-ben, Burma japán megszállása után. 1945-ig ezért az ország mindössze az amerikai légierő Himalája felett átszállított hadianyagaira számíthatott. Ráadásul a Szovjetunió sem engedélyezte a amerikaiaknak, hogy a területükön keresztül Hszincsiangba ( ) szállítsák a hadianyagot, mivel a tartomány hadura, Seng Si-caj ( ) a Kuomintang ( ) buzdítására a kommunisták ellen fordult. Bár mindezek ellenére a védelemre még mindig elég ereje volt, a kínai kormánynak sosem állt rendelkezésére elegendő fegyver ahhoz, hogy nagyobb ellentámadásokat indítson a japánok ellen.
Időközben az amerikaiak Joseph Stilwell tábornokot, a burmai amerikai csapatok parancsnokát küldték Kínába, akit Csang ( ) kinevezett vezérkari főnökévé. A Japánnal való ötéves harc után sokan remélték a kínai vezetésben, hogy a szövetségesek nagyobb terhet vállalnak magukra a japánok elleni harcban. Stilwell azonban a kínai hadsereg megreformálásával kívánta kezdeni munkáját, amely azonban kemény ellenállást váltott ki a Kuomintang ( ) vezetésében és Csangban ( ) is, hiszen így hatalmának alapjaitól fosztották volna meg. Ezután a két férfi kapcsolatát az állandó viták és a civakodás jellemezte, amelyet többféleképpen is magyaráznak a történészek. Az egyik vélekedés szerint a Kuomintang ( ) vezetése túlságosan korrupt és inkompetens volt, míg mások úgy gondolják az ügy ennél sokkal összetettebb volt. Stilwell teljes irányítást szeretett volna a kínai hadsereg felett, míg Csang ( ) ezt vehemensen ellenezte, attól tartva, hogy az egységek túlságosan is önállósodni fognak. Ezen kívül Csang ( ) inkább a védelem mellett tört lándzsát, a szövetségesek többszöri felszólítása ellenére is, hiszen Kína már így is hatalmas veszteségeket szenvedett a japánok elleni harcokban. Ezért fokozatosan a csendes-óceáni harcok váltak a fő ázsiai hadszíntérré és a Kínából indított támadás helyett a szövetségesek szigetről szigetre haladva, az úgynevezett „békaugrás-hadművelet” keretében közeledtek a Japán anyaföld felé.
A Kína, az Egyesült Államok és az Egyesült Királyság közötti ellentétek többször felszínre kerültek a konfliktus alatt. Winston Churchill brit miniszterelnök vonakodott katonákat szánni arra, hogy a burmai úton folyó közlekedés ismét beindulhasson, ez pedig nem könnyítette meg Kína ellátásának a lebonyolítását. Churchill „Először Németország” stratégiája nem nyerte el Csang ( ) tetszését, és amikor az angolok később ragaszkodtak hozzá, hogy újabb kínai csapatokat küldjenek Burmába és Indokínába, Csang ( ) úgy látta, hogy kínai katonákat akarnak feláldozni azért, hogy a brit gyarmatokat megtartsák, és a japánok ne törhessenek be Indiába. Továbbá úgy gondolta, hogy a Burmában harcoló egységeket inkább Kelet-Kínába kéne vezényelnie, hogy a fontos repülőtereket megvédhessék, és az innen induló amerikai bombázók stratégiai bombázással törjék meg a japánok erejét. Ennek a stratégiának a legnagyobb támogatója Claire Chennault volt, míg Stilwell erősen ellenezte ezt. Valamint Csang ( ) kifejezte a támogatását az indiai szabadságmozgalom irányába, amikor 1942-ben találkozott Mahatma Gandhival, ezzel tovább rontva a kínai-brit kapcsolatokat.
1943-ban Franklin D. Roosevelt amerikai elnök, Winston Churchill brit miniszterelnök és Csang Kaj-sek ( ) Kairóban találkozott. Itt az amerikaiak és a britek lemondtak az országban élvezett területenkívüliség jogáról, és döntöttek arról, hogy a háború befejeződése után Kína visszakapja Mandzsúriát és Tajvan szigetét.
1944 tavaszán a japán hadvezetés mintegy 400 000 katonával indított támadást Dél-Kínában, az úgynevezett Icsi-Gó hadműveletet. A cél az volt, hogy teljes egészében megszerezzék a Mandzsúria és Indokína között húzódó vasútvonalakat, valamint erős szárazföldi bázist építsenek ki az országban, a veszélyeztetett tengeri útvonalak alternatívájaként. Egyúttal az amerikai repülőterek megsemmisítése is fontos cél volt. A támadás sikerrel járt, és a csungking ( )i kormány hatalmas veszteségeket szenvedett, a japánok pedig minden lényeges célt elértek, és megszerezték az ország szinte teljes vasúthálózatának ellenőrzését. Az esemény Stilwell tábornok összetűzésbe került a nacionalista kormánnyal, és felvette a kapcsolatot a jenan ( )i kommunistákkal, a nacionalista tiltakozás ellenére júliusban pedig követséget küldött hozzájuk. Csang ( ) októberben elérte Stilwell leváltását, akinek helyére Albert Wedemeyer vezérőrnagy került. Patrick Hurley tábornok azonban folytatta a közvetítést a két fél között, eredménytelenül.
Azonban a kínaik számára is történtek biztató események. Szun Li-zsen ( ) csapatai Indiából, Vej Li-huang ( ) csapatai pedig Jünnan ( )ból kiindulva sikeres támadást intéztek az észak-burmai japán erők ellen, és a Kína szempontjából különös fontosságú burmai út teljes szakaszát az ellenőrzésük alá vonták. 1945 tavaszán a kínaiak offenzívát indítottak, és sikeresen visszafoglalták Nyugat-Hunant és Kuanghszi ( )t. Mivel a kínai hadsereg már képzésében és felszerelésében is kielégítő volt, Wedemeyer azt tervezte, hogy 1945 nyarán elindítja a Carbonado hadműveletet, amelynek célja előbb Kuangtung ( ) felszabadítása, ezzel egy nagy fontosságú tengeri kikötő megszerzése, majd utána Sanghaj ( ) visszafoglalása lett volna, ám erre már nem került sor.
1945. augusztus 6-án az amerikai légierő egyik B–29-es gépe atombombát dobott Hirosima városára. Augusztus 9-én egy újabb atombombát dobtak le, ezúttal Nagaszakira. Ugyanezen a napon a Szovjetunió felmondta a korábban megkötött megnemtámadási szerződést, és megkezdte Mandzsúria invázióját. A japánok fő erejének számító Kvantung-hadsereg mintegy egymillió emberből állt, ám nagy hiányt szenvedett páncélosokból, tüzérségből és légierőből, így mindössze két hét alatt súlyos vereséget szenvedett.
Csang Kaj-sek ( ) augusztus 11-én parancsot adott a kommunistáknak, hogy maradjanak állásaikban, valamint felszólította a japán erőket, hogy álljanak ellen a kommunista csapatoknak. Hirohito japán császár augusztus 15-én bejelentette a rádióban Japán megadását, és a kapitulálási okmányt szeptember 2-án írta alá a japán delegáció a USS Missouri csatahajó fedélzetén. Ezután a távol-keleti csapatok parancsnoka, Douglas MacArthur tábornok arra szólította fel a Kínában (Mandzsúria kivételével), Tajvanon és Indokínában állomásozó japán csapatokat, hogy Csang Kaj-sek ( ) nemzeti erőinek adják meg magukat. A japán erők hivatalosan szeptember 9-én kapituláltak a kínai csapatoknak, a megadási ceremónián japán részről Okamura Jaszudzsi tábornok, a Kínai Expedíciós Hadsereg parancsnoka vett részt, aki Ho Jing-csin ( ) tábornok előtt kapitulált.
A kommunista erők közelebb helyezkedtek el a japánokhoz, így októberig mintegy 2 millió km² kiterjedésű, 120 milliós lakosú területet ők szabadítottak fel. Az előnytelenebb elhelyezkedésű nacionalista erőket az Egyesült Államok segítette, mintegy félmillió katonát átdobva a nagyvárosokba légi- és vízi úton. Mandzsúria birtokbavételét a szovjetek azonban megakadályozták, és a kommunistáknak nyújtottak segítséget szállítóeszközök, illetve a zsákmányolt japán fegyverek átadásával. Ebből kifolyólag csak novemberben kezdődhetett meg a nacionalista csapatok beérkezése a területre, amely májusig szovjet katonai megszállás alatt maradt. Ezalatt leszerelték annak teljes iparát, nehogy a nacionalisták hadi kapacitását növeljék.
A partizán-hadviselésnek köszönhetően a kommunista egységek sokkal közelebb helyezkedtek el a japán csapatokhoz, mint a nacionalisták. Ennek köszönhetően igen gyorsan, viszonylag nagy területeket vontak irányításuk alá, ám ez főleg a vidékre korlátozódott. A nacionalista hadvezetés augusztus 11-én parancsot adott a kommunista csapatoknak arra, hogy maradjanak helyükön további parancsig, ám Csu Te ( ) tábornok ezt nem hajtotta végre. A Kuomintang ( ) csapatai végül amerikai segítséget kaptak, hogy a kommunisták előtt érhessék el a fontos nagyvárosokat.
Az egyre növekvő feszültségek hatására az amerikaiak vállalták a közvetítő szerepét a két fél között. 1945. augusztus 28-án Csungking ( )ban találkozott Csang Kaj-sek ( ) és Mao Ce-tung ( ). Itt megegyezés született a nemzetgyűlés összehívásának előkészítésére, más kérdésekben azonban nem sikerült egyezségre jutni. Még a meghozott döntés végrehajtására is egészen 1946. január 10-ig kellett várni. A megbeszélések látszólag jól haladtak, azonban a Kuomintang ( ) kezdettől fogva nem tartotta be a megállapodásokat, sőt mintegy 200 hadosztályt vontak össze a kommunisták állásainak közelében. A háborúskodás végül 1946 tavaszán újult fel, és váltakozó sikerrel folyt. A nacionalista előrenyomulás azonban megtört 1947 nyarán, és ezután a kommunista erők folyamatosan szorították őket vissza. 1949. április 21-én másodszorra vesztették el a fővárost, Nankingot ( ), és a Kuomintang ( )-kormány előbb Kantonba ( ), majd végül a japánoktól négy éve visszaszerzett Tajvan szigetére menekült.
A korábbi időszakban a Japán-ellenes Háború Emlékmúzeumban és a szárazföldi kínai tankönyvekben az az álláspont volt bevett, hogy a nacionalisták kerülték az összeütközést a japánokkal, folyamatosan visszavonulva, így a kommunistákra hárult a háború megvívásának legnagyobb része. Manapság azonban, ahogy változik a politikai helyzet és a két Kína lassú közeledést folytat, ez a felfogás gyökeresen megváltozott. A szárazföldi történetírás ma már úgy tartja, hogy a Kuomintang ( ) tábornokai sokszor jelentős mértékben hozzájárultak a győzelem kivívásához, és a nacionalista erők véres, ámde eredménytelen küzdelmet folytattak a japánok ellen, míg a kommunisták inkább az ellenség vonalai mögött fejtettek ki nagy aktivitást. A megbékülés és a kapcsolatok javítása érdekében tehát egyenlő értékű félnek nyilvánították a nacionalistákat, a győzelmet nem egy politikai oldalnak, hanem az egész kínai népnek tulajdonítva.
Más történészek azonban úgy gondolják, hogy a kommunista erők igen kis szerepet játszottak a háborúban, mert amíg a nacionalisták nagy erőket mozgósítottak a háborúban, addig a kommunisták a háború utáni harcokra gyűjtötték erejüket. Ez a Kuomintang ( ) erőinek tulajdonítja a háborús erőfeszítések oroszlánrészét és ezt Csou En-laj ( ) 1940-ben Sztálinnak küldött titkos jelentése is alátámasztja. Ebben a jelentésben azt írja Csou ( ), hogy a háborúban megölt majdnem egymillió katonából mindössze 40 000 volt kommunista. Más szavakkal élve: a kommunisták vesztesége a háború feléig mintegy három százalékát tette csak ki az összes veszteségnek. Ez annak volt köszönhető, hogy a 22 döntő csata semelyikében sem vettek részt, kerülték a nyílt összecsapásokat és főleg a gerilla-hadviselést alkalmazták. Miközben a Kuomintang ( ) a sanghaji csatától kezdve legjobb csapatait küldte az első vonalba, a kommunisták inkább hátravonták erőiket, és politikai hadviselésbe kezdtek Japán ellen, és 1941-ben kijelentették, hogy a pártnak meg kell őriznie erejét, és várnia kell a legkedvezőbb alkalomra. A japánok a háború folyamán a nacionalistákat tekintették fő ellenfelüknek, és folyamatos bombázás alatt tartották a háborús fővárosukat, Csungking ( )ot, ezzel az egyik legtöbbet bombázott várossá téve azt.
1972-ben, amikor Japán felvette a diplomáciai kapcsolatot a Kínai Népköztársasággal, Mao Ce-tung ( ) találkozott a japán miniszterelnökkel, Tanaka Kakueivel. Amikor Tanaka bocsánatot kért Kína lerohanásáért, Mao ezt válaszolta:
A háború folyamán a japánok több háborús bűncselekményt is elkövettek. Ezek egyike volt a nankingi mészárlás ( ), amely során több tízezer kínai férfit, nőt és gyereket öltek meg, és rengeteg nőt megbecstelenítettek. A fosztogatás során a város mintegy harmada leégett, és a tisztek képtelenek voltak katonáikat féken tartani. Mikor a japán csapatok bevonultak a városba, a kínai sereg elmenekült, vagy tagjai egyenruhájukat levetve, fegyverüket eldobva elvegyültek a civil lakosság között. Részben ezért férfiak ezreinek a kezét kötözték össze, a városfalakon kívülre kísérték őket, és itt géppuskákkal, valamint szuronyokkal végeztek velük. Ahogy az előrenyomulás folytatódott, még mintegy harmincezer kínai katonát ejtettek fogságba. Őket a Jangce ( ) partjára terelték és a folyóba géppuskázták. Ezen kívül még sok hasonló incidensre is sor került, ami nem csak Kínában, de Japánban is egyre negatívabb visszhangot kezdett kelteni.
A hágai egyezmények harci gázok alkalmazását tiltó cikkelye és a Népszövetség 1938-as elítélő határozata ellenére Japán a háború folyamán végig alkalmazott vegyi és biológiai fegyvereket. Josimi Josiaki és Macuno Szeija történészek szerint ezek alkalmazására Hirohito japán császár adott külön felhatalmazást a japán vezérkarnak. Például a császár 375 alkalommal engedélyezte külön a mérges gázok bevetését a vuhan ( )i csatában 1938 augusztusa és októbere között. Csangte megtámadása során szintén sor került bevetésükre. Ekkor a parancsot Kanin Kotohito japán herceg és Szugijama Hadzsime tábornokok adták ki.
A biológiai fegyverek kifejlesztésével Isii Siró ezredes 731-es alakulata foglalkozott. Az ő általuk kikísérletezett fegyvereket szintén előszeretettel vetették be a harcok folyamán. Például 1940-ben a japán légierő Ningpót bubópestissel fertőzött bolhákkal bombázta, ezzel súlyos járványt előidézve a városban. Ezeket a fegyvereket alkalmazásuk előtt élő embereken, leginkább kínai civileken vagy hadifoglyokon tesztelték. A kutatólabort 1945 augusztusában, a szovjet csapatok közeledésére felrobbantották.
Ez a szócikk részben vagy egészben a Second Sino-Japanese War című angol Wikipédia-szócikk ezen változatának fordításán alapul. Az eredeti cikk szerkesztőit annak laptörténete sorolja fel. Ez a jelzés csupán a megfogalmazás eredetét és a szerzői jogokat jelzi, nem szolgál a cikkben szereplő információk forrásmegjelöléseként.