Ebben a cikkben a A fából faragott királyfi lenyűgöző világát és a mindennapi élet különböző aspektusaira gyakorolt hatását fogjuk felfedezni. A _Var1 minden korosztály és a világ különböző sarkaiból érkező emberek figyelmét felkeltette, és széles körben érdekeltté vált. Megjelenése óta a A fából faragott királyfi vitákat, csodálatokat váltott ki, sőt a tudás különböző területein is tanulmányozás tárgya volt. Ennek mentén mélyrehatóan elemezzük a A fából faragott királyfi hatásait a mai társadalomban, és hatását a különböző területeken. Történelmi jelentőségétől a mai kontextusban való relevanciájáig ez a cikk átfogó képet nyújt a A fából faragott királyfi-ről és mindennapi életünkre gyakorolt hatásáról.
A fából faragott királyfi | |
táncjáték | |
A szövegkönyv első kiadása | |
Zeneszerző | Bartók Béla |
Keletkezés | 1914–1917 |
Ősbemutató | 1917 |
Időtartam | ~ 1 óra |
ISWC | T-903.231.014-8 |
A fából faragott királyfi (op. 13, BB 74) című egyfelvonásos táncjáték Bartók Béla második színpadi műve, néhány évvel a Kékszakállú herceg vára című opera után (miután a Lipótvárosi Kaszinó operapályázatának bírálóbizottsága 1911-ben játszhatatlannak ítélte és visszautasította), az első világháború idején (1914–1916-ban) készült. Bemutatóját 1917-ben a Budapesti Operaházban vendégkarmesterként Egisto Tango vezényelte, miután az Operaház akkori hét karmestere közül egyik sem vállalta a dirigálást. Bánffy Miklós tervezte a díszleteket és rajzolta meg a jelmezeket, a rendező pedig Balázs Béla volt.
A mű táncjáték, és – akárcsak az opera – Balázs Béla szövegére készült. A fából faragott királyfi még 1912-ben jelent meg a Nyugatban, és az író visszaemlékezése szerint az új szövegkönyv elkészítésére maga Bartók kérte. A zeneszerző mindenesetre 1914 áprilisában kezdte a táncjátékot komponálni.
A reggeli napsütésben a Királykisasszony lépdel ki várából, és gondtalanul játszadozik az erdő szélén. A szomszéd várból a Királyfi jön elő, világlátás céljából. A Tündér visszaparancsolja a Királykisasszonyt, és így megakadályozza a két szereplő találkozását. Ám a Királyfi az ablakon át megpillantja a leányt és szerelmes lesz belé. Ez adja a mű alapkonfliktusát.
A Tündér parancsára a fellázadó természet nem engedi, hogy a Királyfi a Királykisasszonyhoz jusson. Ám a Királyfi szerencsésen jut át az öntudatra ébredő erdő és a medréből kilépő patak képezte akadályon és újból találkozhat a leánnyal. Bábot készít, amellyel kicsalogatja a Királykisasszonyt várából.
Ám a Királykisasszony az igazi Királyfit figyelemre se méltatja, inkább a Tündér által megelevenített bábbal táncol. A bánatos Királyfi a természetben nyer vigasztalást. A Tündér virágpalástot, virágkoronát ad rá. Az erdő királyaként visszatérő ifjút a Királykisasszony most szívesen fogadná, annál is inkább, minthogy a fából faragott királyfi egyre nehézkesebben mozog, végül újból élettelen fadarabbá válik.
Ám az igazi Királyfi elfordul a Királykisasszonytól, akinek ezután az erdő is útját állja. A Királykisasszony pedig nem képes áthatolni a fák sűrűjén. Kétségbeesés és szégyen vegyül érzéseiben; eldobja királyi ékességeit és levágja haját. A Királyfi ekkor magához vonja, és együtt elindulnak, miközben körülöttük elcsendesedik a természet.
A muzsika hangján elárad a magyar népdal tisztasága és üdesége, de felismerhetjük benne a szenvedélynek azt a vallomásos-személyes tónusát is, amely már a Kékszakállú zenéjében megszólalt.
Bartók zenéje három fő szakaszra tagolja ezt a történetet. Erről maga a szerző így nyilatkozott: „Az első rész a királykisasszony és a fabáb táncának befejezéséig terjed. A második, amely az elsőnél jóval nyugodtabb, tipikusan középtétel jellegű, és a fabáb újra való megjelenéséig tart. A harmadik rész tulajdonképpen megismétlése az elsőnek, de az első rész tagozódásának fordított sorrendjével, amit a szöveg természetszerűleg megkövetel.”
A népzene egyértelműen világos körvonalaival rajzolja meg Bartók a táncjáték szereplőit, a természetet pedig megkapó költészettel ábrázolja.
Wagnerre visszautaló romantikus természet- és lélekzenék, a korabeli közép-európai komponistákra oly jellemző groteszk és ironikus hangvétel (fabáb), másfelől a mesei hang megalapozását szolgáló népdalszerű melódiák (pataktánc, botfaragás) az 1900-as évek elejei „nemzeti szecessziós” stílusra való utalás.
Bartók a hangversenyszerű előadások számára utóbb egy szvitet, illetve egy kis szvitet állított össze az egyfelvonásos táncjáték zenéjéből. A táncjáték zenéjéből készült zenekari szvit 1931-ben hangzott fel először Budapesten.