A mai világban a Hármashangzó olyan téma, amely különböző területeken nagy aktualitást és figyelmet kapott. Akár személyes, akár szakmai, társadalmi vagy politikai szinten, a Hármashangzó vitákat, vitákat és vitákat generált, amelyek minden korosztálytól és hátterű egyén érdeklődését felkeltették. Ebben a cikkben részletesen megvizsgáljuk a Hármashangzó számos aspektusát és a mai társadalomra gyakorolt hatását. Az eredetétől a mai fejlődésig elemezzük, hogy a Hármashangzó hogyan befolyásolta azt, ahogyan gondolkodunk, cselekszünk és viszonyulunk a minket körülvevő világhoz. A holisztikus és multidiszciplináris megközelítés révén ez a cikk átfogó és gazdagító jövőképet kíván kínálni a Hármashangzó-ről, hogy elősegítse a mindennapi életünkben betöltött fontosságának jobb megértését és átgondolását.
A hagyományos fonetikában a hármashangzó (idegen szóval triftongus) egyes szerzők szerint három egyazon szótagban kiejtett magánhangzó, amelyek közül csak az egyik képezi a szótag magját, azaz szillabikus, a többiek nem, azaz aszillabikusok.
Egyes szerzők ehhez hozzáteszik, hogy az aszillabikus magánhangzók félhangzókká válnak ebben a helyzetben.
Más szerzők az aszillabikus elemeket csak félhangzóknak nevezik.
Újabb nézetben a triftongus egyetlen, olyan sajátos magánhangzó, amely változik kiejtése közben, azaz egymás után három magánhangzói minőség hallatszik a kiejtése elejétől a végéig. Ez azért van, mert a hangot képező szervek helyzete folytonosan változik. A kettőshangzóval (diftongussal) ellentétben, amelynek két képzési szakasza van, a triftongus három szakaszon megy át. Mindkettő különbözik a monoftongustól (az ún. tiszta magánhangzótól) abban, hogy ennek esetében a képzőszervek viszonylag csekély mértékben változtatják a helyzetüket.
Hagyományosan kétféle hármashangzókat vesznek számításba: emelkedőket, amelyekben az aszillabikus részek megelőzik a szillabikus magánhangzót, és emelkedő-esőket, amelyekben a szillabikus rész a két aszillabikus között van.
A triftongusok írása nem egységes. Egyes szerzők szokásos betűket használnak. Mások a nemzetközi fonetikai ábécé (rövidítve IPA) jeleivel írják őket. Ezek szótag magját a megfelelő magánhangzó szimbólumával írják. Az aszillabikus részekre közülük egyesek a megfelelő magánhangzók félkarikával (◌̯) ellátott jeleit használják (pl. , ). Mások az -t és az -t a approximánsok (közelítőhangok) IPA jeleivel helyettesítik: a -vel, illetve a -vel.
Vannak olyan nyelvek, mint a magyar, amelyekben nincsenek triftongusok. Más nyelvek esetében egyes szerzők szerint vannak, de mások, akik fonológiai szempontból is kezelik a kérdést, úgy vélik, hogy nincsenek. A triftongusok száma nyelvek szerint különbözik, attól is függően, hogy mit tekintenek triftongusnak. Részletek erről az alábbi szakaszokban.
Az olasz nyelv hagyományos fonetikájában az a nézet van meg, hogy a triftongus három magánhangzó együttese, melyek közül kettő félhangzóvá válik. Az olaszban hagyományosan az alábbi triftongusokat veszik számba, melyeket a forrásokban szokásos betűkkel írnak:
Bertinetto – Loporcaro 2005 szerint, aki IPA jeleket használ, egyéb emelkedő triftongusok vannak még olyan szavakban, mint continuiamo ’folytatunk’ vagy acquiescenza ’beleegyezés’. Alkalmi triftongusok is keletkeznek a gyors beszédben, pl. quiete → ’nyugalom’.
Újabb nézetben /j/ és /w/ nem félhangzók, hanem mássalhangzó fonémák, különbözőek azoktól az aszillabikus , illetve magánhangzóktól, amelyeket egy szótagban ejtenek ki őket megelőző szillabikus magánhangzókkal. Következésképpen csak ezek vesznek részt diftongusokban, triftongusok pedig nincsenek, mivel a hagyományosan annak tekintettek mind /j/-vel vagy /w/-el kezdődnek, amelyek csak mássalhangzó + diftongust képeznek egy szótagban.
A spanyol nyelv fonetikájában a hármashangzót hagyományosan három magánhangzó kombinációjának tekintik. A két aszillabikust gyengéknek (débiles) vagy zártaknak (cerradas) nevezik, a szillabikust pedig erősnek (fuerte) vagy nyíltnak (abierta). Mindegyik triftongus emelkedő-eső. A forrásokban szokásos betűkkel írják:
A román nyelv fonetikáját a triftongusról való hagyományos nézet uralja, az, hogy ezt egy magánhangzó és két félhangzó alkotja. Négy félhangzót vesznek számba: , , és . Ezek az , az , az és az magánhangzókkal képezhetnek triftongusokat különféle helyzetekben: szó elején, végén vagy belsejében, valamint egyes savak is egy triftongusból állnak. Ezért úgy vélik, hogy a románban viszonylag sok triftongus van.
A legtöbb triftongus emelkedő-eső:
Két emelkedő hármashangzó is van:
Triftongusok keletkeznek egyes személyes névmások végső mássalhangzójából és segédigék diftongusból álló alakjaiból, pl. ne-ai trimis ’küldtél nekünk’, le-au spus ’mondtak nekik’, mi-ai dat ’adtál nekem’. Az egyik triftongus csak ilyen jellegű: , pl. i-oi da ’adni fogok neki’.
A fentiekkel szemben Ioana Chițoran román nyelvész, aki munkáit a fonológiai szempont uralja, számba vesz diftongusokat ebben a nyelvben, de triftongusokat nem.