Kvint
Ebben a cikkben a Kvint mindig lenyűgöző és sokrétű világát fedezzük fel. A történelem során a Kvint emberek millióinak érdeklődését és kíváncsiságát keltette fel szerte a világon, akár a társadalomra gyakorolt hatása, akár a tudományos területen betöltött jelentősége, akár a populáris kultúrára gyakorolt hatása miatt. Egy részletes és kimerítő elemzésen keresztül a Kvint-hez kapcsolódó különféle szempontokkal foglalkozunk, az eredetétől és fejlődésétől a mai világban gyakorolt következményeiig. Hasonlóképpen elmélyülünk a Kvint körül kialakult vitákban és vitákban, és megvizsgáljuk annak szerepét a jelenkori kontextusban. Ennek a cikknek az a célja, hogy átfogó és teljes képet adjon a Kvint-ről, értékes információforrássá válva mindazok számára, akik érdeklődnek a téma alapos megértése iránt.
A kvint (latin quinta = ötödik) a zenében a diatonikus hangsor ötödik fokát jelenti, illetve azt a hangközt, amely az első fokot az ötödiktől elválasztja. A tiszta akusztikus kvint frekvenciája 3/2 arányban áll az alaphanggal, ez 702 cent hangköznek felel meg, míg kiegyenlített hangolású tiszta kvint esetén ez 700 cent (a 128 tizenkettedik gyöke.)
A kvint a kvart fordított, inverz hangköze, tehát az a hangköz, amely azt oktávra egészíti ki.
A zenei hang második felhangja az elsőtől (az oktávtól) kvint távolságra van, tehát erősen konszonáns hangköz, a középkori többszólamúság legfontosabb hangköze volt.
Fajtái:
- a tiszta kvint (jelölése: T5), amikor az öt hang között egy kis szekund (K2) található (például dó-szó);
- a bő(vített) kvint (Bő5), amikor nincs kis szekund (például tá-fi);
- és a szűk(ített) kvint (Szűk5), amikor két kis szekund is jelen van (például ti-fá).
Példa
- A Hull a pelyhes fehér hó kezdetű dal első felugró hangköze tiszta kvint.
Kapcsolódó szócikkek
Források
- Brockhaus Riemann zenei lexikon I–III. Szerk. Carl Dahlhaus, Hans Heinrich Eggebrecht. Budapest: Zeneműkiadó. 1983–1985. ISBN 963-330-540-3
