A mai világban a Dák–római folytonosság visszatérő téma, amely emberek millióinak figyelmét ragadta meg szerte a világon. Akár a társadalomra gyakorolt hatása, akár a populáris kultúrában betöltött relevanciája, akár a szakmai területen betöltött befolyása miatt, a Dák–római folytonosság állandó vita tárgyává vált. A kezdetektől napjainkig a Dák–római folytonosság rányomta bélyegét a mindennapi élet különböző területeire, ellentmondó véleményeket és szenvedélyes vitákat generálva. Ebben a cikkben alaposan megvizsgáljuk a Dák–római folytonosság jelenségét, és elemezzük legrelevánsabb aspektusait, igyekszünk megérteni jelentőségét és lehetséges következményeit a jövőre nézve.
A dák–római folytonosság vagy dákoromán kontinuitás a románok eredetére vonatkozó elmélet, amely szerint a mai román népesség az erdélyi dákok, és római telepesek összeolvadásából alakult ki, miután 106-ban a rómaiak meghódították Daciát, és az őslakos népek romanizálódtak, vagyis átvették a latin kultúrát és nyelvet. Ebből következően a román nép közel kétezer éve folyamatosan jelen van Erdély területén.
Ez az eredetelmélet a 18. századi nemzeti-romantika idején alakult ki Romániában, és az országban állami szinten élvez támogatást. Az első világháború után az addig kizárólagos történeti és nyelvészeti vizsgálódások kiegészültek azzal a szándékkal, hogy a dákoromán elméletnek régészeti bázist találjanak, mint például az ortodox templomok megjelenését Erdélyben.
Az elmélet tudományosan megkérdőjelezhető.
Dákorománok
A magyar nyelvben használatos dákoromán (vagy dáko–román) folytonosság megnevezés a román nyelvben használatos daco-romană kifejezés félrefordításából ered. A román forma (romană) helyes fordítása: római. (A dák–román daco-română lenne.) Következésképp a dák–római folytonosság elméletéről van szó, amely szerint a dák népesség a rómaiak közvetítésével él folytonosan az ókori Dacia provincia területén.[* 1]
Kérdéseket vet fel, hogy a román nép feltételezett etnogenezisében mekkora szerep jutott a római hódítást túlélő dákoknak és mennyi a Római Birodalom kiterjedt területeiről érkező telepeseknek. Történeti iskolánként és politikai kurzusonként változott a dák vagy a római lakosság szerepének hangsúlyozása. Sőt a sztálinizmus hatására az 1950-es években a szlávok szerepe is erősödött egy rövid ideig.[* 2] Egyes források szerint a dákokat szinte teljesen kiirtották, illetve a területen jelenlévő népvándorlások miatt a római származás is kérdéses (lásd részletesebben később)
A román nyelvnek a latinnal és az olasszal való rokonságát már a középkorban észrevették. Poggio Bracciolini, firenzei humanista elsőként említette ezt 1451-ben írt művében. Véleménye szerint Kelet-Európa nyugati területein (apud superiores Sarmatas) Traianus által hátrahagyott telepesek éltek, akik jelentős mértékben megőrizték a latin nyelvet. Bracciolini valószínűleg szóbeli információk alapján írta le ezeket az észrevételeket. Bár nem rendelkezünk információval forrásáról, bizonyosan állíthatjuk, hogy a szövegben moldvai románokra utal, mivel szarmatákról csak a Kárpátoktól és a Visztulától keletre beszéltek e korban. A moldvai románok olaszhoz hasonló nyelvéről szóló információ valószínűleg egy Fekete-tenger melletti itáliai kereskedelmi városból származott, ahonnan Itáliába jutott. Ezután a Római Birodalom történetét jól ismerő humanisták összekapcsolták Traianus daciai hódításával és a Dunától északra telepített rómaiakkal. Jellemző azonban, hogy a szerző szövegében Daciáról és a dákokról még nem esik szó.
Ha Dacia még nem is, de a dákok már szerepelnek Flavio Biondónál, a Pápai Állam neves humanista titkáránál, aki Konstantinápoly 1453-as eleste táján írott leveleiben említi a Duna mentén élő dákokat vagy vlachokat (Ripenses Daci, sive Valachi), akik római eredetűek. Más alkalommal „római vérből származó ulachokról” (Ulachos) beszél, akiket viszont – a bolgárokkal és a szerbekkel együtt – nem a dákokkal, hanem a moesi nevű trákokkal azonosít. Feltűnő itt a románok vlach nevének magyaros alakja (ulach), és noha Biondo már Hunyadi János román eredetéről is tud, adataiból kiderül, hogy elsősorban a Havasalföldön, és a Dunától délre élő románokat ismeri.
Az az ötlet, hogy az északi románok Traianus daciai telepeseinek leszármazottai lennének, kiforrott formában először a humanista Aeneas Sylvius Piccolomininél tűnt fel a 15. század első felében. A későbbi II. Piusz pápa már határozottan a Dunától északra élő románokról beszélt, akik azoknak a római katonáknak az utódai lennének, akiket a dákok ellen küldtek. Szerinte a római légiókat egy Flaccus nevű dux (Lucius Pomponius Flaccus, Moesia helytartója) vezette, akiről aztán a románok a nevüket kapták, mert a Flaccusból később Valachus lett. Piccolomini szerint a románok nyelve római, de nagyon „megromlott”, és az olaszul beszélőknek alig érthető. Ez a jellegzetesen humanista ötlet később jelentős pályát futott be a román eredetkérdés történetében, az Ovidiustól származó Flaccus duxszal együtt.
A 15. század második felében Mátyás király havasalföldi (román) származása jelentősen hozzájárult ahhoz, hogy a kor humanistái a románok római eredetével foglalkozzanak, ahogy ezt már apja, Hunyadi János esetében is megfigyelhetjük (főleg Pietro Ranzanónál). Antonio Bonfini, aki 1486-tól Mátyás király udvarában élt, rendelkezett helyismerettel is (ellentétben más, hallomás után író honfitársaival), ismerte a magyarországi római feliratokat és romokat, az itáliai irodalmat; szinte tudományos értekezés tárgyává tette a románoknak a daciai római gyarmatosítóktól, illetve Traianus légionáriusaitól való leszármazását. Bonfini a románok római eredetének mégis egyetlen bizonyítékát abban látta, hogy nyelvük a római eredetet igazolja; mellékesen pedig, hogy a dákok egykori területén laknak.[* 3] Bonfini írt a Hunyadiak „Corvina-nemzetségéről” is, amely szerinte római patrícius eredetű.
Az elméletet a történeti írások mellett nyelvészeti vizsgálódások is támogatták. A lengyel nyelvben – ahogy a magyarban is az olasz ~ oláh szavak hasonlóak – az olaszokat és a románokat hasonló módon nevezik: włoch (olasz) ~ wołoch (vlach). Utóbbi az orosz nyelvből került a lengyelbe. Az erre vonatkozó első adatot Giulio Pomponio Letonál olvashatjuk, aki 1480 körül Kelet-Európában járt (Lengyelországban is) ezt írta „Dacia a Histeren innen és túl elterülő tartomány, amelyet a mi indőnkben Volochiának mondanak, lakosait volochoknak nevezik. Volochia Italia, mivel a dákok olaszul beszélnek.” Filippo Buonaccorsi, aki a Jagellók udvarában élt, a krakkói érsekről írt életrajzában említi, hogy a lengyelek a románokat olaszoknak (Italos) ismerik, ugyanúgy nevezik őket, mint más olaszokat (Italiae indigenas). Nemcsak ez a lengyel összecsengés népszerűsítette az elméletet, de magában a román nyelvben lévő, az önelnevezésükre használt rumîn és a latin romanus (római) szavak feltűnő hasonlósága is. Ez alapján a rumîn azonosítható akár a romani (római) névvel, és a rómaiakkal.
A románok eredetéről kialakított humanista vélemény a humanizmus korának megfelelő tudományos következtetése volt az alábbi tények alapján:
A következtetés, hogy a vlachok, a rómaiak telepeseinek utódai, nemcsak egy 15–16. századi humanista számára, hanem a ma élők számára is természetes lehet. A 16–17. század számos írójához ezekből az írásokból került át a románok római eredete és a traianusi telepítés ötlete, amely „hagyatékként” megmaradt a 18. század felvilágosult tudományosságára.
Az elképzelés azután vált a román történeti gondolkodás részévé, hogy a 18. századi Erdélyben kialakult egy görögkatolikus román értelmiségi réteg, mely műveltségénél és a Rómával való kapcsolatánál fogva kiemelten kutatta Erdély császárkori, latin előzményeit. Továbbá változást okozott, hogy az addig csonka társadalomban élő – nemesség és politikai osztály nélküli – román lakosság sorai között Erdélyben is és Romániának a 19. század végén egységesülő Kárpátokon túli részén (Regát) is kialakult egy nemzeti értelmiségi réteg, amely identitását a középkorban létrejött Magyar Királyságnál jóval régebbi múltra alapozta.
A 19. század végi román nacionalisták felvetették a Dacia meghódítása előtt létező dák írás lehetőségét, e felvetést azonban a mai kutatók következetesen elutasítják és áltudománynak tekintik. Újabban egy román régésznő, Viorica Enăchiuc (ejtsd: ) a Rohonci kódex teljes általa való fordítását közzétette. Állítása szerint a szöveget Dacia vulgáris latin nyelvén írták, ami szerinte a mai román nyelv egy korábbi nyelvállapota. Az írás a Blaki (Vlah) nép 11–12. századi magyar- és a besenyőellenes harcait tartalmazza.
Az elméletet támogató régészeti kutatások az Erdély területén előkerült bizánci vagy balkáni eredetű kereszteket többnyire az ortodox vallású románok tartozékainak tekintik, ezzel igazolva a román jelenétet a területen.
Az elmélet hibásan feltételezi a dák őslakosság fennmaradását a római hódítást követően. Az egykorú római forrásokból kiderül, hogy a rómaiak kiirtották a dákokat és Dacia provinciát Rómához hű római polgárokkal népesítették be:
Kritón, Traianus császár orvosaként részt vett a második dák háborúban, így szemtanúja volt a dákok kiirtásának.
Egy másik forrás a Iulianus által írt Császárok című szatíra így emlékezik meg erről az eseményről:
A dák lakosság kiirtását és a túlélők elüldözését Traianus oszlopán is ábrázolták (utolsó jelenet CXLVIII–CLV).
A leggyakoribb, a romanizált népesség továbbélésével szemben elhangzó érv, hogy Dacia a 3. század közepén elpusztult, majd 271-ben a római provincia teljesen kiürült. A gyakori népmozgások, az egymást váltó gótok, hunok, gepidák és avarok miatt nem maradhatott fenn a római telepes lakosság. Elgondolkodtató, hogy már a 3. században megszűntek azok a keretek, melyek Dacia lakosságának továbbélését lehetővé tették volna: Erdély területén nem volt jelen sem a Keletrómai Birodalom közigazgatási rendje, sem a Nyugat-Európában jelenlévő keresztény püspökségek. Nem voltak folyamatosan fejlődő városok, ahol a kultúra fennmaradhatott volna.
Az 1700-as évek elején keletkezett Letopisețul Cantacuzinescről elnevezett Cantacuzino-krónikában a románok északra vándorlásáról ír:
A román kutatásban uralkodó nézet, hogy a román nyelv – a latin leánynyelve – Dacia provincia területén alakult ki.[* 4] Az elképzelésnek ellentmondanak a román-albán nyelvi kapcsolatok, valamint az, hogy nem magyarázható a népvándorlás kori germán, illetve török nyelvi hatások hiánya a mai nyelvben. Említést érdemel még, hogy a római hódítás területi kiterjedése nem fedte le a (későbbi) román nyelvterületet, valamint az, hogy Dacia a római birodalom azon régiói közé tartozott, ahol nem a latin nyelv volt az uralkodó.
A daciai epigráfiai emlékek vizsgálata és a névanyag elemzése szintén a latin nyelv hosszú távú jelenléte és a dákok romanizálódása ellen szól, hiszen ezek főképp a görög nyelvű és a keleti provinciákból származó lakosság letelepedését igazolják Daciában.
A román kutatás a keleti kereszténység mégoly szórványos erdélyi emlékeit a román etnikummal azonosítja. Ezzel szemben tény, hogy a Kárpát-medence délkeleti területei a 9. század folyamán az első bolgár birodalom fennhatósága alatt állottak, majd a 10. században és az első Árpád-házi királyok alatt a magyar államterületen jelent meg az ortodoxia. A Bizánc területéről érkező hittérítők a Magyar Királyság keleti és déli részeiben térítették a keleti kereszténységre a magyarokat, melynek az egyházszakadás és a nyugati kereszténység diadala vetett véget. Hierotheosz nevéhez fűződik a magyarság körében végzett ortodox misszió kezdete. Mindenesetre az első ortodox templomot Erdélyben magyarok építették az erdélyi Gyula 953-as bizánci megkeresztelkedése után. Ez komoly érv a dákoromán kontinuitás ellen. A későbbi bizánci rítusú kolostorok a 14–15. században beköltöző román és délszláv népességhez fűződnek.
A dák–római elméletnek nem találni régészeti bizonyítékait, a hamvasztásos temetők szegényes leletei is csak a 4. századra datálhatók
Kristó Gyula történész szerint, a "dák–római dogma" két fő politikai célt szolgál. Az egyik, hogy csak ezzel az elmélettel „igazolható”, hogy a románság nem egy bevándorló nép saját, 20. században létrejött országának nyugati felében. A másik, hogy ha nem Erdély a román nép őshazája, őseik pedig nem a dákok és a rómaiak voltak, akkor a román hatalmi-etnikai legitimitás egyik legfontosabb bástyája dől össze. Catherine Durandin francia történésznő így foglalta össze: a románoknál a folyamatosan alakuló valóságos történelem mellett „van egy másik történelem is: az eredet és a kontinuitás történelme, és ez mindvégig változatlan maradt. Minden korszak felülvizsgálható és átértelmezhető, kivéve a dák–római eredet korszakát, mint ahogy érinthetetlen a nyelv és a nép folyamatos és kitartó jelenléte is a maga térségében, mert ez alapozza meg a román nemzet jogát”.