Ebben a cikkben részletesen elemezzük és megvitatjuk a Medardo Rosso témát, amely témája különböző területekről hívta fel az emberek figyelmét, és általánosságban nagy érdeklődést váltott ki a társadalomban. A Medardo Rosso egy olyan téma, amely vitákat és ellentmondásos véleményeket váltott ki, mivel relevanciája és hatása a mindennapi élet különböző aspektusaira. Ebben a cikkben megvizsgáljuk a Medardo Rosso-hez kapcsolódó különböző nézőpontokat és megközelítéseket, valamint ezek következményeit és lehetséges következményeit a jövőben. Ez az elemzés a téma mélyebb és teljesebb megértését kívánja elősegíteni, azzal a céllal, hogy elősegítse a konstruktív és gazdagító párbeszédet.
Medardo Rosso | |
Medardo Rosso a műhelyében | |
Született | 1858. június 21. Torino |
Elhunyt | 1928. március 31. (69 évesen) Milánó |
Állampolgársága | |
Gyermekei | egy gyermek |
Foglalkozása | |
Iskolái | Brera Akadémia |
Sírhelye | Cimitero Monumentale |
A Wikimédia Commons tartalmaz Medardo Rosso témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
Medardo Rosso (Torino, 1858. június 21. – Milánó, 1928. március 31.) olasz szobrász és festő. Az impresszionista szobrászat kiemelkedő alkotója. Szobrait főként viaszból formálta.
1875 és 1882 között festészetet tanult Milánóban a Brera Akadémián. Tanulmányait Párizsban folytatta. 1886-ban részt vett Párizsban a Függetlenek Szalonján. „Nyugtalan felületekben megmintázott szobrai ... a hagyományokkal szakító modern plasztika legjellegzetesebb alkotásai közé tartoznak.” „Műveinek körvonala elomló, kompozíciója laza, a fény-árnyék festőisége uralkodik.” 1889-től 1915-ig Párizsban élt. Barátságot ápolt Auguste Rodinnel. Kerti beszélgetés című művét, amelyet 1893-ban készített, Herbert Read Rodinnek az ugyanebben az évben megkezdett Balzac-emlékművével együtt, úgy tekinti, hogy ez a két mű a klasszikus korlátok első döntő áttörése a szobrászatban. Az eszmény már nem a „szépség”, hanem a „vitalitás”.
Festőként kevésbé jelentősnek tartják. „Az 1880-as évek elejétől alakította ki az akadémizmussal szakító, önálló stílusát, amelynél a kontúrok feloldásával és a forma által közrefogott üres terek eltüntetésével, az egy nézetre komponálással a szoborművet festményhez tette hasonlóvá.”
Több kiállításon is nagy sikerrel szerepelt, így Londonban (1896), Berlinben és Lipcsében (1902) és a Bécsi Sezessionban (1903).