Nagyborszó
Ebben a cikkben a Nagyborszó témájában fogunk elmélyülni, amely egy alapvető szempont, amely az elmúlt években nagy jelentőségűvé vált. A Nagyborszó olyan téma, amely jelentősen érinti a különböző területeket, a személyes szférától a szakmai szféráig. Ezen a vonalon elemezzük a Nagyborszó által lefedett különböző dimenziókat, valamint a jelenlegi társadalomra gyakorolt hatását. Hasonlóképpen elmélyülünk a Nagyborszó-hez kapcsolódó konkrét szempontokba is, azzal a céllal, hogy átfogó és naprakész perspektívát nyújtsunk a témában. Ezenkívül a Nagyborszó különböző perspektíváit és megközelítéseit is megvizsgáljuk, hogy átfogó és gazdagító jövőképet kínáljunk. Kétségtelen, hogy a Nagyborszó nagyon fontos téma, amely megérdemli, hogy gondosan és mélyrehatóan foglalkozzunk vele, ezért ebben a cikkben ennek különböző aspektusaiba fogunk beleásni.
| Nagyborszó (Bârsău Mare) | |
 | |
| Nagyborszó görögkatolikus fatemploma | |
| Közigazgatás | |
| Ország |  Románia |
| Történelmi régió | Erdély |
| Fejlesztési régió | Északnyugat-romániai fejlesztési régió |
| Megye | Szilágy |
| Község | Galgó |
| Rang | falu |
| Községközpont | Galgó |
| Irányítószám | 457141 |
| SIRUTA-kód | 141152 |
| Népesség | |
| Népesség | 218 fő (2021. dec. 1.) |
| Magyar lakosság | 1 |
| Földrajzi adatok | |
| Időzóna | EET, UTC+2 |
| Elhelyezkedése | |
 | |
 é. sz. 47° 16′ 18″, k. h. 23° 39′ 48″Koordináták: é. sz. 47° 16′ 18″, k. h. 23° 39′ 48″ | |
| Sablon • Wikidata • Segítség | |
Nagyborszó (románul: Bârsău Mare) település Romániában, Szilágy megyében.
Fekvése
A Szamos jobb partján, Szamossósmező és Galgó közt fekvő település.
Nevének eredete
Nevét a breza, bor ószláv szóból vette, melynek magyar jelentése ’nyírfa’.
Története
A kezdetektől fogva Csicsóvárhoz tartozó település nevét 1405-ben említették először az oklevelekben Borzo néven. 1405-ben Zsigmond adta új adományként a losonczi Bánffyaknak, 1467-ben azonban hűtlenség miatt elvette tőlük és szerdahelyi Kiss Mihálynak adományozta. 1571-ben II. János király Kővár urának, Hagymási Kristófnak adományozta el, kitől később a kincstárra szállt. 1579-ben Keresztúri Kristóf kővári kapitány birtoka volt, és övé volt még 1594-ben is.
1609-ben Báthory Gábor cserényi Farkasnak adta az ekkor Kővárhoz tartozó birtokot. 1647-ben Cserényi Farkas utódai osztották egymás közt 3 részre. A Cserényi leszármazottaké volt még 1669-ben is. 1680-ban I. Apafi Mihály a birtokot Mikola Zsigmond özvegyének Kamuthy Zsuzsannának és gyermekeinek adta zálogba és csak 1684-ben váltotta vissza, majd 1688-ban a Naláczy család tagjainak adta zálogba. 1679-ben gróf Bánffy Dénesné és leányai, gróf Bánffy Ágnes és gróf Eszterházy Jánosné birtokában volt.
1820-ban a kincstár magához váltotta, és kincstári birtok volt még 1863-ban is. 1891-ben 454 lakosa volt, melyből 5 római katolikus, 436 görögkatolikus román, 1 református, 12 izraelita volt. 1896-ban 421 lakosa volt, ebből 406 görögkatolikus, 5 helvét, 10 zsidó volt. Az 1910-es népszámláláskor 505 lakosa volt, ebből 10 magyar, 12 német, 483 román volt, melyből 479 görögkatolikus, 12 izraelita volt. A 20. század elején Szolnok-Doboka vármegye Nagyilondai járásához tartozott.
Nevezetességek
- Görögkatolikus, utóbb ortodox fatemploma
Jegyzetek
Források
- Kádár József: Szolnok-Dobokavármegye monographiája I–VII. Közrem. Tagányi Károly, Réthy László, Pokoly József. Deés : Szolnok-Dobokavármegye közönsége. 1900–1901.
Szilágy megye közigazgatása  | ||||||||||
|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|---|
| ||||||||||
| ||||||||||
.svg){kind=small}
