Napjainkban a Utolsó vacsora nagy érdeklődésre számot tartó témává vált a mai társadalomban. Akár személyes, akár szakmai vagy tudományos szinten, a Utolsó vacsora sok ember érdeklődését felkeltette a mindennapi élet különböző területein gyakorolt hatása és visszahatása miatt. Éppen ezért elengedhetetlen a Utolsó vacsora-hez kapcsolódó összes szempont elemzése és megértése, az eredetétől a rövid és hosszú távú következményeiig. Ebben a cikkben elmélyülünk a Utolsó vacsora lenyűgöző világában, feltárva annak számos aspektusát és megfejtve titkait, hogy teljesebb és alaposabb képet kapjunk erről a jelenségről.
Az utolsó vacsora (latin cena Domini, cœna Domini, ’az Úr vacsorája’) Jézusnak és tizenkét apostolának utolsó közös pászkavacsorája a Jézus elfogatását és keresztre feszítését megelőző estén. A vacsorára Jeruzsálemben, egy ház „berendezett emeleti termében” került sor. A Biblia szerint Jézus ekkor mondta a kenyérre és borra, hogy az az ő teste és vére.
Bizonyos keresztény egyházak hívői az eseményre a nagycsütörtöki úrvacsora-liturgia keretében emlékeznek.
Jézus elfogása előtti utolsó vacsorája a szinoptikusok szerint pészah ünnep volt, a mai széder. Első írásos említése Pál apostoltól származik:
„ | Mert én az Úrtól vettem, a mit néktek előtökbe is adtam: hogy az Úr Jézus azon az éjszakán, melyen elárultaték, vette a kenyeret, És hálákat adván, megtörte és ezt monda: Vegyétek, egyétek! Ez az én testem, mely ti érettetek megtöretik; ezt cselekedjétek az én emlékezetemre. Hasonlatosképen a pohárt is vette, minekutána vacsorált volna, ezt mondván: E pohár amaz új testamentom az én vérem által; ezt cselekedjétek, valamennyiszer isszátok az én emlékezetemre. Mert valamennyiszer eszitek e kenyeret és isszátok e pohárt, az Úrnak halálát hirdessétek, a míg eljövend. | ” |
– Pál apostolnak a Korinthusbeliekhez írt első levele 11,23–26 |
Az őskeresztények az utolsó vacsora emlékére rendezték az agapékat (szeretetvacsora). Az utolsó vacsora emlékét a római katolikus szentmise a hálaadó és áldozati jellegű eucharisztia keretében jeleníti meg, amikor Jézusnak a kenyérről és borról, az utolsó vacsorán mondott szavairól és cselekedeteiről emlékeznek meg a szertartás liturgiájában. A reformáció némileg átértelmezte a liturgiát, és az áldozati jelleg helyett az átlényegülés motívumát hangsúlyozták.
A biblikus esemény legkorábbi ábrázolásai az ókeresztény kora bizánci művészetből ismertek, s fő motívumuk a vacsora szentségének kiemelése, az apostolok áldozása volt. A gótika évszázadaiban gyakori motívuma volt a szárnyas oltárok összekötő részeinek (predellák). Az itáliai quattrocentóban és cinquecentóban készült alkotások, Andrea del Castagno, Leonardo da Vinci művei előtt készült festmények kompozíciói élesen elkülönítették Iskarióti Júdás alakját, őt az asztal néző felőli oldalára ültették.