Ebben a cikkben elmélyülünk a 1960-as cannes-i filmfesztivál lenyűgöző világában, feltárva eredetét, alkalmazásait és relevanciáját a jelenlegi kontextusban. Felfedezésétől egészen innovatív felhasználási módjaiig a 1960-as cannes-i filmfesztivál számos szakértő és rajongó érdeklődését keltette fel, vitákat váltott ki és gondolatokat váltott ki a társadalomra gyakorolt hatásáról. Ezen a vonalon részletesen elemezzük a 1960-as cannes-i filmfesztivál körül létező különféle perspektívákat, valamint azt, hogy ez a jelenség milyen lehetséges következményekkel járhat a mindennapi életünkben. Készüljön fel arra, hogy elmerüljön egy felfedezőútban, amely meglepő aspektusokat tár fel a 1960-as cannes-i filmfesztivál-ről, és felkéri Önt, hogy gondolkodjon el a kortárs világban betöltött fontosságáról.
A 13. Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál (vagy ahogyan egy párhuzamos rendezvény miatt plakátja hirdette: a XIII. Nemzetközi Filmfesztivál és Virágkiállítás) 1960. május 4. és 20. között került megrendezésre, Georges Simenon frankofón belga író elnökletével. A versenyben több mint 20 nemzet 29 nagyjátékfilmjét és 31 rövidfilmjét tűzték műsorra, két játékfilmet pedig versenyen kívül vetítettek, egyikük az 1959-ben 11 Oscar-díjjal jutalmazott Ben-Hur.
E fesztiválon végeredményben győzedelmesen tértek vissza a megújuló olasz filmek, hogy egy újabb évtizedre uralják a mezőnyt – bár fogadtatásuk rendkívül vegyes volt. Míg Fellininek Az édes élete a nézők és a kritikusok részéről többnyire pozitív fogadtatásban részesült, ugyanakkor erősen vitatták, hogy Arany Pálmát kapott, Antonioni filmjét, A kalandot, mely az év felfedezésének számított, a nézők kifütyülték; a rendező és a főszereplő Monica Vitti szégyenkezve hagyta el a vetítőtermet (a zsűri viszont díjazta „az új filmnyelvezet kereséséhez való jelentős hozzájárulása miatt”). A lelkesedés és a hurrogás egyébként is végig jellemezte a rendezvényt. Fellini újszerű éleslátása és képeinek hatása zavarta azokat, akik hozzászoktak az irodalmat felhasználó filmekhez.
Ami a további díjakat illeti: Melina Mercouri és Jeanne Moreau megosztva kapta a legjobb női alakítás díját, ugyanakkor ez évben nem kaptak díjat a férfiak, noha Belmondo (Moderato cantabile) nagyon számított rá…. Nem osztották ki sem a legjobb rendezés, sem pedig a legjobb forgatókönyv díját, viszont két szovjet film érdemelte ki a külön ez alkalomra létesített legjobb részvétel díját: A Ballada a katonáról (Csuhraj), valamint A kutyás hölgy (Hejfic). A régebben már díjazottaknak sem kellett üres kézzel távozniuk: Luis Buñuel és Ingmar Bergman külön dicséretben részesültek.
E cannes-i két hét valóban édes volt, s nem csak Marcello Mastroianni Anouk Aimée és Anita Ekberg részére. A Vasárnap soha sztárjai, Jules Dassin és Melina Mercouri a mozgalmas éjjeleken szirtakit táncoltak és tányérokat tördeltek, de az ünneplésből kivette részét Robert Mitchum (Haza a dombról) és Anthony Quinn (Ombre Bianche) is. Az elitista, sznob Cannes-ban még a legfényűzőbb vacsorák is könnyen végződhettek asztalon táncolással…
1960-ban magyar játékfilm nem vett részt versenyben, viszont ismét ott volt egy kisfilmjével Kollányi Ágoston, aki immár harmadszor vívta ki a Kép- és Hangtechnikai Főbizottság elismerését.
Az ugyancsak elismerésben részesült Enfants des courants d’air című rövidfilm sikeréhez hozzájárult a Franciaországban élő magyar származású operatőr, Badal János is.
Elnök: Georges Simenon, író – Belgium