Napjainkban a IV. Kázmér lengyel király nagyon fontos témává vált társadalmunkban. A technológia fejlődésével és a globalizációval a IV. Kázmér lengyel király vezető szerepet töltött be életünkben, és a személyes kapcsolatainktól a gazdaság fejlődéséig mindenre hatással van. Ezért fontos megérteni és elgondolkodni a IV. Kázmér lengyel király-en, hogy megértsük életünkre gyakorolt hatását, és megalapozott döntéseket hozhassunk. Ebben a cikkben a IV. Kázmér lengyel király különböző aspektusait és a különböző területekre gyakorolt hatását fogjuk feltárni azzal a céllal, hogy átfogó képet adjunk erről a témáról, amely ma annyira aktuális.
IV. Kázmér | |
Lengyelország királya | |
Uralkodási ideje | |
1447 – 1492. június 7. | |
Koronázása | Waweli székesegyház, Krakkó 1447. június 25. |
Elődje | III. Ulászló |
Utódja | I. János Albert |
Életrajzi adatok | |
Uralkodóház | Jagelló-ház |
Született | 1427. november 30. Krakkó |
Elhunyt | 1492. június 7. (64 évesen) Grodno |
Nyughelye | Waweli székesegyház, Krakkó |
Édesapja | II. Ulászló |
Édesanyja | Holszański Zsófia lengyel királyné |
Testvére(i) | |
Házastársa | Habsburg Erzsébet (1437–1505) |
Gyermekei | ld. lent |
A Wikimédia Commons tartalmaz IV. Kázmér témájú médiaállományokat. | |
Sablon • Wikidata • Segítség |
IV. Kázmér (lengyelül: Kazimierz IV Jagiellończyk), (Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7.) Litvánia nagyfejedelme 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között; türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésére. Uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt.
1427. november 30-án született II. Ulászló lengyel király és Holszányi Zsófia másodszülött fiaként. A trón várományosa az akkor 3 éves elsőszülött fiú, Ulászló volt. Amikor édesapjuk halála után 1434-ben Ulászló a trónra került, Kázmér lett a törvényes örökös. Furcsamód mégis kevés gondot fordítottak a nevelésére: sem latinul nem tanították meg, sem az uralkodásra nem készítették fel. Miután azonban Zsigmond litván nagyfejedelmet 1440-ben meggyilkolták, Kázmért Wilnóba küldték, hogy ott kormányzóként a bátyját képviselje. A litván főnemesek ekkor puccsszerűen nagyfejedelemmé kiáltották ki, nyilván abban a reményben, hogy engedelmes eszközük lesz.
Az államcsíny gyakorlatilag véget vetett a Lengyelország és Litvánia közötti perszonáluniónak, de csak egy időre. 1444. november 10-én III. Ulászló – aki időközben I. Ulászló néven magyar király is lett – elesett a törökök elleni várnai csatában, az új királyt választó lengyeleknek Kázméron kívül nem volt jelöltjük. Tapasztalatlansága ellenére a fiatalember pontosan tudta, mit kellett tennie hatalma megszilárdításához: elérte, hogy Litvániában megmaradjon az uralkodóház örökletes hatalma, hogy a két országot csak az uralkodó személye kösse össze, és amikor végül 1447. június 25-én lengyel királlyá koronázták, azt is elfogadtatta, hogy a székhelye Litvániában legyen, és a tanácsadóit maga választhassa meg. Tettei arra utalnak, hogy sokkal inkább a Jagelló-ház fejének tekintette magát, mint Lengyelország választott királyának. Minden olyan esetben, amikor a dinasztia érdekei ütköztek az államéival, az előbbi javára döntött. Politikája nagyrészt családi politika volt. 1454-ben feleségül vette Albert magyar király leányát, Erzsébetet, akinek később nagy szerepe volt az államkormányzásban. Ebben az motiválta, hogy Erzsébet édesapja révén jogot formálhatott Csehország és Magyarország trónjára. A házasság mindazonáltal boldognak bizonyult: 1456 és 1483 között 6 fiuk és 7 leányuk született – Erzsébetet a „Jagellók anyjának” nevezték. Kázmér idővel mindent megtett, hogy gyermekeit előnyösen házasítsa ki. Legidősebb fia, Ulászló 1471-ben Csehország, majd 1490-ben Magyarország királya is lett; három másik fia őt követte Lengyelország és Litvánia trónján, egy másik érsek, majd bíboros lett. (Az 1948-ban szentté avatott Kázmér fia 1471 és 1478 között eredménytelenül igyekezett megszerezni Hunyadi Mátyás magyar király trónját.) Halálakor európai tekintélyű uralkodóházat hagyott hátra.
Kázmér nem dédelgetett nagyszabású külpolitikai terveket. Bátyjával ellentétben sohasem indított keresztes hadjáratot a törökök ellen, de nem épített ki hatásos védelmi rendszert az egyre agresszívabb moszkvai Nagyfejedelemséggel szemben sem. Elszalasztotta a lehetőséget, hogy támogassa Moszkva ellenségeit, és megelégedett a számára kedvező 1449-es litván–moszkvai szerződéssel. Így hát miután a moszkvai nagyfejedelem 1486-tól sorozatos támadásokat indított Litvánia ellen, hozzápártoltak Kázmér védtelenül maradt orosz hűbéresei. Akkor sem cselekedett határozottan, amikor 1484-ben a törökök elfoglalták az addig litván védelem alatt álló két fontos fekete-tengeri kikötőt, Kiliát és Akkermant.
Kázmér lengyel királyként sem folytatott kezdeményező külpolitikát, ám amikor a poroszok 1454-ben fellázadtak hűbéruruk, a Német Lovagrend ellen, és Kázmér védelmét kérték, az uralkodó felismerte: itt a pillanat, hogy megtörje a lovagok hatalmát, és március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot. Amikor emiatt kitört a háború, a lengyel hadak ugyan súlyos vereséget szenvedtek szeptember 18-án Konitznál, Kázmér kitartásának és makacsságának köszönhetően az 1466-os második toruńi béke mégis a lengyeleknek kedvezett. Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett Királyi Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával. Ez a békeszerződés volt a király legnagyobb külpolitikai sikere; emiatt bizonyult uralkodása jóval sikeresebbnek Lengyelország számára, mint sokkal jobban szeretett Litvániájának.
Belpolitikájában Kázmér nem volt sokkal tevékenyebb: azt tartotta a legfontosabbnak, hogy megőrizze királyi előjogait, elsősorban a püspökök kinevezésének jogát. A két országa közötti felségterületi vitában (Volhínia és Podólia ügyében) Litvániának kedvezett. A lovagrenddel vívott háborúban rákényszerült, hogy engedményeket tegyen a lengyel nemességnek az 1454-es nieszawai kiváltságlevélben, ezek az engedmények azonban csak Kázmér halála után váltak igazán fontossá.
1492. június 7-én halt meg a lengyelországi Grodnóban. Halála után, mivel legidősebb fia, II. Ulászló magyar és cseh király lemondott a lengyel trónról, a Jagelló-dinasztia két ágra szakadt: egy cseh–magyar és egy lengyel ágra. A lengyel trónon fia, János Albert követte.
Algirdas litván nagyfejedelem sz. kb. 1296. † 1377. május |
Julianna Twerska sz. 1320-ban vagy később † 1392 tavaszán |
Andrzej Holszański | Aleksandra Drucka | ||||||||||
II. Ulászló lengyel király sz. kb. 1351. † 1434. VI. 1. |
Zofia Holszańska sz. kb. 1405. † 1461. IX. 21. |
||||||||||||
Habsburg Erzsébet sz. 1436. † 1505. VIII. 30. OO 1454. II. 10. |
IV. Jagelló Kázmér sz. 1427. XI. 30. † 1492. VI. 7. |
||||||||
II. Ulászló sz. 1456. III. 1. † 1516. III. 21. |
Hedvig sz. 1457. IX. 21. † 1502. II.18. |
Szent Kázmér sz. 1458. X. 3. † 1484. III. 4. |
I. János Albert sz. 1459. XII. 27. † 1501. VI. 17. |
Sándor sz. 1461. VIII. 5 † 1506. VIII. 19. | |||||
Zsófia sz. 1464. V. 6. † 1512. X. 5. |
Erzsébet sz. 1465. V. 9. † 1466. V. 9. |
Öreg Zsigmond sz. 1467. I. 1. † 1548. IV. 1. |
Frigyes sz. 1468. IV. 27. † 1503. III. 14. |
Erzsébet sz. 1472. V. 13. † 1480 után | |||||
Anna sz. 1476. III. 12. † 1503. VIII. 12. |
Borbála sz. 1478. VII. 15. † 1534. II. 15. |
Erzsébet sz. kb. 1483. † 1517. II. 16. |
Előző uralkodó: III. Várnai Ulászló |
|
Következő uralkodó: I. János Albert |