Manapság a Apokrif iratok egy nagyon fontos probléma, amely világszerte érinti az embereket. A Apokrif iratok eredetétől a modern társadalomra gyakorolt hatásáig a szakértők és a polgárok vita és elmélkedés tárgya volt. Ebben a cikkben a Apokrif iratok különböző aspektusait fogjuk megvizsgálni, az idők folyamán bekövetkezett fejlődésétől a mai relevanciáig. Megvizsgáljuk azt is, hogy a Apokrif iratok hogyan befolyásolta a mindennapi élet különböző aspektusait, és megvizsgáljuk a lehetséges megoldásokat a Apokrif iratok-hez kapcsolódó kihívások kezelésére. Reméljük, hogy ezzel a feltárással teljesebb és mélyebb képet adunk a Apokrif iratok-ről és annak a kortárs társadalomra gyakorolt hatásáról.
A katolikus szóhasználattal apokrifek, protestáns szóhasználattal pszeudoepigrafák a bibliai könyvekhez hasonló zsidó és keresztény iratok, amelyeket szerzőjük ugyanolyan isteni kinyilatkoztatásként, szent iratként tárt a nyilvánosság elé, de amelyek ennek ellenére nem szerepelnek a mai Biblia könyvei között. Némelyikük azonban egyes korábbi bibliaváltozatokban benne volt, illetve egyes mai, kisebb egyházak Bibliájában szerepel (például a kopt és az etióp keresztényekében).
Az apokrif (apokripha) görög kifejezés jelentése: „elrejtett”. A rabbik szefarim hiconimnak, azaz különálló könyveknek nevezik azokat a szamaritánus vagy eretnek iratokat, amik nem voltak benne a kánonban, azaz az ortodox zsidó gyűjteményben. Először azokra a könyvekre használták ezt a szót, amelyeket eltitkoltak a nagyközönség előtt, csak a beavatottak olvashatták. A katolikusok a bibliai korban keletkezett kánonba fel nem vett iratokat nevezik apokrifeknek. Ami nem került be a kánonba, azt nem volt szabad nyilvánosan olvasni. Másolásukat megtiltották, ezért kevés maradt belőlük az utókornak.
Alexandria püspöke, Athanasius 39-es ünnepi körlevelében, 367-ben állapítja meg először egész egyházmegyéje területére a kanonikus írásokat abban a 27 darabban, amiből a mostani Újszövetség áll. Ennek ellenére igen sok apokrif irat fennmaradt az ókori vallási sokszínűség érdekes bizonyítékaként.
A protestánsok és a katolikusok között különbség van a kifejezés használatában:
Szócikkünkben azokat az egységesen apokrifnek (pszeudoepigráfnak) tartott könyveket mutatjuk be, amelyek mind a protestáns, mind a katolikus és ortodox Bibliából hiányoznak.
Ennek a szócikknek a tárgya. |
Felekezet | 1. általánosan elfogadott, nem vitatott könyvek |
2. vitatott, végül a zsidók és a protestánsok által elutasított könyvek, amelyeket a katolikusok elfogadnak |
3. csak nagyon szűk csoport által elfogadott könyvek, a nagy egyházak ezeket elutasítják |
---|---|---|---|
katolikus szóhasználat | PROTOKANONIKUS | DEUTEROKANONIKUS | APOKRIF |
protestáns szóhasználat | KANONIKUS | APOKRIF | PSZEUDOEPIGRÁF |
A Kr. e. 3. század és Kr. u. 3. század között keletkeztek, bibliai szerzők művének tüntetik fel magukat. Sok közülük álmokat, látomásokat tartalmaz Ezékiel, Dániel és Zakariás stílusában. Jellemző rájuk a messiási királyság dicsőségének érzékletes leírása, úgyszintén élénk fantáziával írnak a teremtésről, angyalokról stb.
Helyenként maga az Ószövetség utal egyes könyvekre, melyek azonban nem részei az Ószövetségnek. Ezek a művek nem maradtak fenn, de az alábbi lista tartalmazza a címüket és az említési helyüket.
Az Úr harcainak könyve | 4Móz, 21:14 |
Jásár könyve | Józs, 10:13 + 2Sám, 1:18 |
Salamon cselekedetei | 1Kir, 11:41 |
Izrael királyainak könyve | 1Krón, 9:1 |
Izrael királyainak krónika könyve | 1Kir, 14:19 |
Sámuelnek, a nézőnek könyvei | 1Krón, 29:29 |
Nátán próféta könyve | 1Krón, 29:29 |
Gádnak, a nézőnek könyve | 1Krón, 29:29 |
A silóbeli Ahija prófétálásai | 2Krón, 9:29 |
Semája próféta könyve | 2Krón, 12:15 + 13:22 |
Jéhunak Jósafát királyra vonatkozó könyve | 2Krón, 20:34 |
Ézsaiás próféta könyve Uzziásról | 2Krón, 26:22 |
Jeremiás siratódala Jósiásról | 2Krón, 35:25 |
Hozáj (vagy a látnok) szavai | 2Krón, 33:18–19 |
A néző Iddó látomásai | 2Krón, 12:15 + 13:22 |
Jehdó Jeroboám ellen írt látomásai | 2Krón, 9:29 |
Hierapoliszi Szent Papiasz a 2. században említi elsőnek valamelyik evangéliumot. Könyve az ’Úr kinyilatkoztatásainak magyarázata’ elveszett. Papiasz egy vént idéz, Euszebiosz szerint (Euszebiosz: Egyháztörténet III. 39) azt mondta, hogy Márk nem Jézus, hanem Péter tanítványa. Márk írja le mindazt, amire Péter emlékezett Jézus mondásaiból, cselekedeteiből. Állítólag héber? vagy arámi?, majd mások fordították azt görögre. A keresztény apokrif gyűjtemény körülbelül 100 művet tart számon, ezeknek az anyagát az újszövetségi kánoni írások, személyek és események ihlették. Ez az irodalom szoros összefüggésben áll az Újszövetség írásaival.
Számuk igen magas: a 9. században I. Phótiosz konstantinápolyi pátriárkának 280 iratról volt tudomása. A ma ismertek:
A könyvek egy része ún. gnosztikus irat. A gnoszticizmus a 2. századtól érvényesülő misztikus filozófiai irányzat, amely átvette a kereszténység fogalmait, de a maga idegen szellemi tartalmával töltötte meg. A görög gnózis („ismeret”) szóból származik, ami spekulatív, filozofikus jellegére utal.
A Szibillai jóslatok az ókor végén széles körben ismert próféciák gyűjteménye, melyek Istentől ihletettnek tartott látnokasszonyoktól eredtek. Keletkezésük ideje a 2–3. századra tehető. Formájukat tekintve mindig a Homérosz által használt hexametert alkalmazzák. Tartalmuk a királyságokra, népekre, városokra, uralkodókra vonatkozó homályos jóslatok szövevénye.
A Szibüllák személyét rejtély övezi. Euripidész (†Kr. e. 406), Arisztophanész (†Kr. e. 386) és Platón (†Kr. e. 347) mindig csak a „Jósnőről” beszéltek, míg későbbi szerzők – például Marcus Terentius Varro (†Kr. e. 27) –, tízet neveznek meg: a perzsa, líbiai, delphoi-i, cimmeri, szamariai, hellespontoszi, phrygiai, tiburi és erüthreiai, valamint a cumeai Szibillákat. (A két utolsó azonos.) E két utóbbi örvendett a legnagyobb tiszteletnek Rómában. A pogány korban a Szibilláktól származó jóslatokat és előrejelzéseket gondosan gyűjtötték és féltve őrizték Jupiter főtemplomában és csak súlyos válságok idején kértek tanácsot belőlük.
A Kr. e. 2. századtól az Alexandriában élő hellenista zsidók kihasználva e pogány jóslatok nagy divatját és a kor vallási nézeteire gyakorolt hatásukat, a szibilliai jóslatokhoz hasonló verseket írtak zsidó hittanaik és tanításaik pogányok közötti terjesztésére. Ez a szokás a keresztény korban is folytatódott, és a 2–3. században a jóslatok egészen új csoportja alakult ki. Emiatt a Szibillai jóslatokat három csoportba oszthatjuk: eredetükre nézve lehetnek pogányok, zsidók vagy keresztények, bár néha nem könnyű eldönteni hovatartozásukat. E jóslatokat gyakran idézték a korai egyházatyák és keresztény írók, mint Szent Jusztinusz (†166), Antiochiai Szent Teofilosz (†183), Lactantius (†325 k.) és Szent Ágoston (†430), de a pogányság visszaszorításával a középkor végére elvesztették jelentőségüket.