Vasfüggöny

Ez a szócikk a hidegháború vasfüggönyéről szól. Hasonló címmel lásd még: Vasfüggöny (egyértelműsítő lap).

A vasfüggöny Európa hidegháborús kettéosztottságának politikai metaforája, egyben azoknak a politikai döntéseknek, rendelkezéseknek, valamint az ezeket megvalósító műszaki megoldásoknak a gyűjtőfogalma, amelyek a második világháború során kiterjesztett szovjet érdekszférába került közép- és kelet-európai országokban, azok népességének nyugatra irányuló szabad mozgását ellenőrző, korlátozó és később megakadályozó, a népességet Nyugattól elszigetelő céllal jöttek létre, illetve fizikailag az adott országok nyugati határai mentén, az 1940-es évek második felétől fokozatosan kiépítve jelentek meg. A hidegháború végével, 1990 után a fizikai vasfüggöny is elbontásra került, de szellemileg sok tekintetben ezután is éreztette hatását.

A kifejezés Winston Churchill 1946. március 5-i az amerikai egyesült államokbeli Fultonban elmondott beszédében hangzott el először:

Valójában már ezelőtt is utaltak néhányszor a „vasfüggöny” kifejezéssel az orosz befolyásszerzésre, de Churchill fultoni beszédével vált ez nemzetközileg ismertté. Churchill itt a színházakban tűzvédelmi megfontolásokból alkalmazott fémszerkezettel vont analógiát, amivel az előadások végén a színpadot és a nézőteret szinte hermetikusan elzárták egymástól.^[1]

A második világháború után a kommunista berendezkedésű országok viszonylag hamar elkezdték azokat a területeiket nyugati irányba határoló műszaki határzárakat kiépíteni, amelyekkel egyrészt védelmi funkciót is elláttak, de sokkal inkább az ország lakosságát akarták megakadályozni az ideológiailag ellenséges nyugati országokba történő elmenekülésben. Erre a vasfüggöny szerkezeti felépítése a legjobb bizonyíték, amely keleti irányban egy olyan műszaki határsávot alkotott, ami különböző fizikai akadályokkal, szögesdróttal, kerítéssel, aknazárral, a jól megfigyelhető, csupasz határsávval, és az azt övező őrtornyokkal is mind az esetleges keletről érkező határsértőket volt hivatott feltartóztatni. A határzáron tűzparanccsal rendelkező határőrök teljesítettek folyamatos őrszolgálatot, de később automata fegyverrendszer is kiépítésre került.

A vasfüggöny nagyrészt korábbi államhatárokon húzódott, egyik markáns kivétel Németország volt, ahol az 1949-től létrejött Kelet és Nyugat-Németország közti tartományi határokon húzódott, amik így Németország újraegyesítéséig államhatárrá váltak. A vasfüggöny része volt még a berlini fal is, ami viszont lokálisan külön, Berlinben helyezkedett el, lényegében körbevéve Nyugat-Berlint. Jugoszlávia speciális státusza miatt, mint el nem kötelezett ország csak félhivatalosan volt a vasfüggöny határországa.

A Szovjetunió felbomlása során a vasfüggönyt is a legtöbb helyen gyorsan megszüntették, elbontották, csak néhány helyen hagytak meg rövid szakaszokat a hidegháború emlékműveként. A legtöbb maradvány az újraegyesült Németország területén található a már említett tartományi határokon, itt több őrtorony, kerítésmaradvány is van, de van olyan múzeummá vált egykori határőrség is, ahol korabeli katonai és határvédelmi járműveket is kiállítottak (például Deutsch-Deutsches Museum Mödlareuth).^[2] A legnagyobb tárgyi emlék a megmaradt járőrút (Kolonnenweg), ami az egykori fal mentén szinte teljes hosszában fennmaradt; az utat legtöbb helyen jellegzetes lyukacsos betonelemekkel burkolták, hogy minden évszakban használható legyen. Manapság főleg erdészeti útként vagy túraútként használják.

A 260 kilométer hosszúságú magyar–osztrák határon 1949-től – az illegális határátlépések megakadályozására – különböző technikai rendszereket, drótkerítéseket és aknazárat hoztak létre. Ezzel egy időben lövészárkokkal, betonbunkerekkel és aknamezőkkel erősítették meg a 621 kilométeres magyar–jugoszláv határt is.

Az első generációs vasfüggöny egy aknamező volt, amit két, faoszlopokra szegezett szögesdrót vett közre. Ez pontosan követte a határvonalat, hasonlóan a második generációs vasfüggönyhöz. Ez az aknazár közvetlenül a határvonalon húzódott. Az első, hevenyészett határzárral azonban sok volt a gond, a fatestű aknák vagy maguktól is felrobbantak, vagy épp akkor nem működtek, amikor kellett volna.

A technikai problémák és a politikai helyzet enyhülése miatt 1955 őszétől elkezdték felszedni az aknazárat, amivel 1956 szeptemberére végeztek. Ez tette lehetővé, hogy az 1956-os forradalom leverése után százezrek meneküljenek át Ausztriába. 1957 márciusában a kormány határozatban rendelte el az újratelepítést.

A második változat két – betonoszlopokra rögzített – szögesdrótkerítés volt, közötte egy öt méter széles, félméterenként bakelittestű aknákkal teleszórt aknamező, mellette felgereblyézett nyomsáv és járőrút. Ezt a rendszert azért kellett felszámolni, mert az eső többször is kimosta az aknákat a földből, ami Ausztriában több halálos balesetet, csonkolást is okozott. Az aknák felszedése során, 1966-tól 1970-ig legalább ketten meghaltak, sokan maradandó sérülést szenvedtek.

Az aknazár helyére a szovjet S-100 jelzésű elektronikus jelzőrendszert (EJR) telepítették. Ez a tényleges határ mögött 500-2000 méterrel húzódott. A kerítés 24 voltos feszültség alatt állt – nem volt folyamatosan áram alatt, mert váltakozva az UD adta az impulzusokat a jobb és bal oldalra. Azt senki nem tudta, hogy viharban, villámlásnál a rendszer ki volt kapcsolva. Ilyenkor nyomsávos járőröket küldtek ki a terepre: ha bárki hozzáért – két drótnak kellett összeérni, vagyis zárlat keletkezett, ami riasztott – vagy elvágta, a rendszer jelzett a legközelebbi határőrőrsön és a határsávban is megszólalt a duda. Mind jobb és bal oldalon 1-1 duda volt felszerelve az oszlopsorra. A határzár szakaszonként jobb és bal oldalt 10-10 szektorra volt felosztva, ahonnan két határőrt küldtek ki. Az egyik a határvonaltól indult befelé kutyákkal, hogy a határsértő elé kerüljenek, a másik pedig a kerítéshez ment, hogy szemrevételezze a történteket. A rendszer jelzését az üldöző csoport vizsgálta ki: üldöző csoport parancsnok, gépkocsivezető, üldöző kutyás, golyószórós, biztosító. A határt az őrs állománya végig zárta, kedvező időjárás esetén tehergépkocsival, esős-sáros időben, vagy hóban gyalogosan, futva.

A rendszer az 1980-as évek végére elavult, az esetek kétharmadában vadállatok vagy eső miatt riasztotta a határőröket. A felújítás százmilliós költséget jelentett volna, hiszen a rozsdamentes drótot – paradox módon – nyugatról kellett beszerezni. A határőrség ezért már 1987-ben javasolta a megszüntetését.

Az MSZMP politikai bizottsága 1989. február 28-i ülésén elfogadta az elektronikus jelzőrendszer megszüntetését. Március 3-án Németh Miklós miniszterelnök egy találkozón kérdezte meg Gorbacsovtól, hogy mit fog tenni, ha Magyarország elbontja a vasfüggönyt, de a szovjet pártfőtitkárt ez a kérdés nem érdekelte, és hozzátette, hogy 1956 eseményei nem ismétlődnek meg.

A Határőrség Rajkánál kezdte el a kerítés bontását, mert ott az osztrákok és a közelben állomásozó szovjet hadseregcsoport is figyelemmel kísérhette. Május 2-án a helyszínen tartott sajtótájékoztatón több tucat nyugati újságírónak jelentették be, hogy Magyarország elkezdi lebontani a műszaki határzárat. A Kelénpatak (Klingenbach) és Sopron közötti szakaszt újra kellett építeni, mielőtt június 27-én Horn Gyula magyar és Alois Mock osztrák külügyminiszter a televíziós csatornák kamerái előtt szimbolikusan átvágta.^[3][4] Erről már a New York Times is beszámolt.

Magyarország 1989. március 1-jén a Keleti blokk országai közül elsőként csatlakozott az 1951. évi genfi egyezményhez. (Az Európán kívüli területekről érkező menekülteket kizáró földrajzi korlátozás fenntartásával. A korlátozás feloldása 1997-ben történt a menedékjogi törvény megváltoztatásával egyidejűleg.^[5])

A magyar változások hatására sok NDK-s állampolgár jött Magyarországra, mert remélte, hogy itt sikerül majd továbbjutnia Nyugat-Németországba. 1989. augusztus 19-én az úgynevezett páneurópai piknik alkalmával megnyitották a magyar-osztrák határt. Az ezt követő szeptember 10-ei teljes nyitást közel 60 ezer fő NDK-beli lakos az Ausztriába menekülésre használta fel.^[6][7]

• Andreas Schmidt-Schweizer: Die Öffnung der ungarischen Westgrenze für die DDR-Bürger im Sommer 1989. Vorgeschichte, Hintergründe und Schlußfolgerungen. In: Südosteuropa-Mitteilungen 37 (1997) 1, 33–53.
• Andreas Schmidt-Schweizer: Motive im Vorfeld der Demontage des „Eisernen Vorhangs“ 1987–1989. In: Haslinger, Peter (Hrsg.), Grenze im Kopf. Frankfurt a.M./ Berlin/ Bern 1999, S. 127–139.
• Schmidt-Schweizer Andreas: „Vasfüggöny“ – nyugati importból. Határőrség és devizagazdálkodás (dokumentumközlés). In: História, 28 (2006) H. 5, S. 23–25.

A Wikimédia Commons tartalmaz Vasfüggöny témájú médiaállományokat.

Nézd meg a vasfüggöny címszót a Wikiszótárban!

• Infografikákon vizualizáltuk a magyarországi vasfüggöny történetét 1949-től 1989-ig – Átlátszó.hu, 2019. június 28.
• Léka Gyula: A műszaki zár- és erődrendszer (vasfüggöny), 1948–1989 – Hadtudomány, IX. évfolyam/3–4. szám.
• Haász János - Volt világútlevelünk, de a szomszéd faluba nem mehettünk át (Index.hu, 2019.05.16.)
• Vasfüggöny Múzeum Felsőcsatáron
• Részletes műszaki és történeti áttekintés a magyar vasfüggönyről
• „A kegyetlen kerítés”: osztrák szemmel a magyar vasfüggönyről, sok fotóval (angol és német nyelven)
• A vasfüggöny elhallgatott bontása (videóval) – FigyelőNet, 2007. május 18. Archiválva 2008. szeptember 22-i dátummal a Wayback Machine-ben
• Érdekesség: Az első „vasfüggöny” – nagyfeszültségű elektromos kerítésrendszer az I. világháború idején a holland-belga határon, sok fotóval (angolul)
• Zsiga Tibor: A "vasfüggöny" és kora; Hanns-Seidel Alapítvány, Bp., 1999
• Borhi László: A vasfüggöny mögött. Magyarország nagyhatalmi erőtérben, 1945–1968; Ister, Bp., 2000 (Láthatár)
• Sebők János: Rock a vasfüggöny mögött. Hatalom és ifjúsági zene a Kádár-korszakban; GM, Bp., 2002 (Világkép & kultúra sorozat)
• Az első tégla a berlini falból. Magyarország szerepe a vasfüggöny lebontásában; Magyar Köztársaság Kormánya, Bp., 2008 + DVD
• Határnyitás, 1989; szerk. László Ágnes; Magyar Újságírók Országos Szövetsége, Budapest, 2009
• 20 éves a határnyitás. A vasfüggöny léte és vége; szerk. Fixl Renáta; Hanns-Seidel-Stiftung, Budapest, 2009
• Sallai János: Egy idejét múlt korszak lenyomata. A vasfüggöny története; Hanns Seidel Alapítvány, Bp., 2012
• Molnár Csilla: A vasfüggöny két oldalán. Élettörténeti elbeszélések a magyar-osztrák határvidéken; NYME, Sopron, 2013
• Anne Applebaum: Vasfüggöny. Kelet-Európa megtörése, 1944–1956; ford. Szabó Hedvig; Európa, Bp., 2014
• Visszaemlékezések a vasfüggöny lebontásáról, 1989–2014; szerk. Hautzinger Zoltán; Magyar Rendészettudományi Társaság Migrációs Tagozat, Győr–Bp., 2014
• Belügyminisztérium. Határőrség Országos Parancsnokság. Jelentés a nyugati határszakaszon kiépített elektromos jelzőrendszer műszaki-technikai állapotáról, alkalmazásának tapasztalatairól, in: Herder-Institut (Hrsg.): Dokumente und Materialien zur ostmitteleuropäischen Geschichte. Themenmodul "Umbruch in Ungarn 1985-1990", bearb. von Andreas Schmidt-Schweizer (Budapest). URL: https://www.herder-institut.de//digitale-angebote/dokumente-und-materialien/themenmodule/quelle/1518/details.html

• Berlini fal
• Hidegháború
• Kommunizmus